Hogyan jutottál el az istentisztelettől az istentagadásig?

Sehogy. Sosem tiszteltem Istent. Amikor hittem benne, akkor néha szerettem, néha haragudtam rá, de sosem tiszteltem. A tisztelet úgy általában nem jellemző rám. OK, az udvariasság alapú tiszteletadás életem bizonyos szakaszaiban fontos volt számomra, de a belülről jövő, mély, őszinte tiszteletemet nagyon nehéz kivívni. Mit tiszteljek egy olyan valakin, akiről azt mondják, hogy mindenható, mégsem hajlandó elém állni, és megmutatni magát? Mit tiszteljek egy mindenható istenen, aki eltűri a világban megfigyelhető igazságtalanságokat? Elfogadtam, hogy ezt is megteheti, elfogadtam, hogy van rá valami titokzatos oka, de nem tudom minek kellett volna történnie, hogy kivívja a tiszteletemet. Másik része a dolognak, hogy most sem tagadom Istent. Egyszerűen csak nem hiszem el, hogy létezik. Álljon elém! Mutassa meg magát! Ha ezt megteszi, akkor hinni fogok a létezésében. Nem is! Akkor már tudni fogom, hogy létezik.

Hívő családban nőttél fel, vagy kilógtál a sorból, mint megtért ember? Esetleg együtt tért meg a család valahol, valahogy?

Anyám hisz istenben, apám nem. Anyai nagyanyám inkább babonás volt, mint vallásos, gyakorlatilag semmit sem tudott a vallásáról, de azért sűrűn imádkozott, és gyakran járt templomba. Apai nagyapám marxista-materialista-ateista volt. Anyai nagyapám hitt istenben, de nem volt vallásos. Káromkodott, szidta a csuhásokat. Érdekes, hogy mindkettőben volt valami elemi erejű tisztességre törekvés, de mindketten öntörvényű emberek voltak. A mi családunkban mindenki kilógott a sorból.

Mennyire volt mély a hited?

Erősen hullámzott.

Csak szerettél eljárni templomba/imaházba a jó társaság miatt, esetleg a zene tetszett és fogott meg, vagy a gondolatok a prédikációk során?

Templomba öt éves koromban vitt el a nagyanyám néhányszor, de én a kisgyerekek őszinteségével tettem föl olyan kérdéseket, amiket a plébános is, meg a vénasszonyok kara is provokatívnak tartott. Például megkérdeztem, hogy a plébános, aki nyilvánvalóan gazdag ember (autóval járt akkoriban, amikor a falunkban jó, ha tíz autó volt, és abból a tízből csak négyet-ötöt használtak rendszeresen, sosem volt kopott a ruhája vagy a cipője, szakácsnője volt, és a szakácsnője sem járt soha kopott ruhában vagy cipőben), miért beszél arról, hogy szegénynek kell lenni? Vagy meg akartam nézni, hogy a misebor tényleg vérré változik-e, és megkérdeztem, hogy szereti-e az ízét, mert én disznóöléskor szeretem a hagymás sült vért, de nyersen nem innám meg. Érdekelt a pörsölypénz sorsa is. Mire gyűjt? Mit akar venni? Mennyit sikerült neki eddig összespórolnia? Azt hiszem, nem meglepő, hogy nagyanyám nem erőltette a dolgot. Később nagy szenzáció volt, hogy lazul a szocialista elnyomás, lehet az iskolában hittant tanítani, sőt, egy idő után szorgalmazták is, hogy jöjjön a plébános úr, nevelje csak a gyerekeket! Persze akkoriban még nem volt kötelező. Szóval én elkezdtem hittanra járni. Időközben a plébános is lecserélődött, gondoltam, hátha ez a fiatalabb, mindig mosolygós emberke rugalmasabb lesz, mint az öreg, szikár és keménytekintetű elődje. Sajnos hittanóráról egy idő után el lettem tanácsolva. Aztán kamaszként és fiatal felnőttként elkezdtem más vallások istentiszteleteire is járni, élt bennem a megismerés vágya, de beilleszkedni sosem tudtam. Állandóan kérdeztem. Sosem tudtam elfogadni azt, hogy "Úgy van, mert úgy van!"

Csak a templomban vetted magadra a "vallásos öltözéket", vagy a mindennapjaidat is úgy élted, hogy hitben jártál?

Azt hiszem, az előzőekből sejthető, hogy sosem voltam vallásos. Egyszerűen elfogadtam azt, hogy van isten, de a vallás mindig a torkomon akadt.

Mennyire volt sablonos az imádkozás, az istentisztelet?

Sosem imádkoztam. Katolikusként megtanultam a miatyánkot (latinul is, mert okos és szorgalmas kisfiú voltam), a rózsafüzért, meg pár gyerekeknek való könnyed imát (asztali áldások, esti imák, ilyesmi), de mindig is úgy gondoltam, hogy az ilyen szertartásokra az embereknek van szükségük, nem Istennek. Úgy gondoltam, hogy Istent nem kell folyton zavarni, és ha komolyan a segítségére van szűkségem, akkor bőven elég egy rövid, érthető fohász. (Istenem, add hogy ne fájjon a papa dereka! Istenem, add, hogy jó idő legyen!)

Istentiszteleteken igyekeztem figyelni. Óriási volt bennem a megértés vágya, egyre csak gyűltek bennem a kérdések.

Érdeklődéssel olvastad a Bibliát, vagy inkább nyomás hatására?

Érdeklődéssel, sőt! Kamaszként és felnőttként érdeklődéssel olvastam különböző felekezetek bibliáit, egyszerűbb teológiai műveket, vallással is foglalkozó filozófiát, Bhagavad Gitát, Mormon könyvét, és rettenetesen sajnálom, hogy a Koránt még nem... talán majd idén ősszel...

Beszélgettél-e másokkal a témáról, tettél-e bizonyságot, vagy inkább csak magadban élted meg az egészet?

Gyakran beszélgettem vallásról, de inkább csak kérdeztem. Illetve amikor csökkent a hitem, vagy amikor elkezdtem kacérkodni az ateizmussal, akkor bátran ki mertem jelenteni, hogy ezt vagy azt miért nem tudom elhinni. Volt egy hosszú időszaka az életemnek, amikor részben dacból, részben azért, mert nagyon kevesen értették meg, hogy minden vallást lerázok magamról, igazából mégis hiszem, hogy van isten ... szóval dacból és egyszerűségből ateistának vallottam magam. Ebben az időben csak kivételes emberekkel beszéltem őszintén a hitemről. Ilyen kivételes ember volt például egy katolikus pap, aki életem egy nehéz szakaszában befogadott az otthonába, segített rajtam, és egy időre a barátom is lett. Sajnálom, hogy elsodródtunk egymástól.

Mennyire akartál megfelelni Isten elvárásának?

Semennyire. Sosem ismertem Isten elvárásait. A katolikus egyház elvárásait nagyjából ismertem, de azok az elvárások gyakran okoztak nekem morális válságot. Gyakran szerettem volna megismerni Isten elvárásait, de ismeretlen elvárásoknak értelemszerűen meg sem próbáltam megfelelni. Persze, vannak olyan dolgok, hogy őszinteség, becsület, szorgalom, élet védelme, tulajdon tisztelete... de ezeket nagyon fiatalon alapvető emberi igény és társadalmi elvárás keverékeként határoztam meg. Néha azt gondoltam, hogy istennek csak egy elvárása van: Légy boldog úgy, hogy másokat ne bánts!

Mennyire érezted magad szabadnak, mennyire voltál szabados? (fontos: a szabadosság nem egyenlő a szabadsággal! Szabadosság: azt teszek, amit akarok, szabadság: nem kell azt tennem, amit nem akarok.)

Alapvetően szabadnak éreztem magam, de könyörgöm: voltam kamasz, voltak rosszabb és jobb periódusaim... Törekedtem arra, hogy szabadon gondolkozzak, szabadon beszélhessek, és szabadon cselekedhessek, de ezt nem sikerült mindig megvalósítanom, és bizony előfordult, hogy a két dolog összekeveredett.

Miért fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy esetleg téves, amiben hiszel?

Első komoly pofont a hitemnek Thomas Mann: A törvény című könyve adta. Az a könyv nagyon szemléletesen ábrázolja, hogy hogyan teremtette meg az ember az istent. Bátran merem ajánlani minden 12-14 éves vagy annál idősebb gyereknek. Később úgy gondoltam, hogy ez a könyv a monoteista vallás kialakulását mutatja csak be, a lényegi kérdésre (van isten vagy nincs?) igazából nem ad választ. Később a hitem visszatért, majd feleségemmel sokat vitáztunk, és egyszercsak ki mertem mondani: agnosztikus ateista vagyok. Hogy miért? Mert több évtizednyi istenkeresés egyre inkább azt az eredményt adta, hogy nincs isten. Tulajdonképpen kisgyerekként még volt egy természetes hitem, de mindig is bizonyosságra vágytam. Tudni akartam, hogy van-e isten. Azt pedig egészen fiatalon is úgy gondoltam, hogy amiben hiszek, de nem tudom, az esetleg téves is lehet.

Egy határozott pillanatban történt meg az, hogy elkezdtél kételkedni, vagy folyamat volt?

Mindig is kételkedtem. Na jó, néha csak abban kételkedtem, hogy milyen is igazából isten? Tudja-e valaki, hogy milyen, és mit akar, mit csinál?

Mennyire küzdöttél ez ellen (Elmentél gyónni a gondolatok miatt? Beszéltettél a lelki pásztorral? Imádkoztál? Stb.)?

Küzdeni a tudásszomj ellen? Küzdeni a megismerés vágya ellen? Küzdeni a kétkedés ellen? Küzdeni az ellen a dolog ellen, ami alkalmas arra, hogy előrevigye az emberiséget? Soha! Mindig is úgy éreztem, hogy a hit kevés. Nekem tudás kell. Az mondjuk fájdalmas élmény volt, amikor felfogtam, hogy Isten nem megismerhető. Mivel soha egyetlen pap vagy más hasonszőrű sem tudott mit kezdeni a hozzáállásommal, nem fordultam hozzájuk. A gyónást mindig is színpadias istenkáromlásnak tekintettem. Ha isten mindent tud, és mindenható, akkor hogy jön a képbe egy közvetítő? Ha meg akar hallgatni, akkor meghallgat. Ha segíteni akar rajtam, akkor segít... de mi köze van egy másik embernek a bűneimhez? De a gyónást ebben az esetben azért is tartom butaságnak, mert nem követtem el bűnt. Most mondjam azt, hogy boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot?

Hány éven át tartott a gyötrődés?

A gyötrődés most jön. A gyerekeimet a mélyen vallásos feleségem neveli. Szeretnék nekik utat mutatni, szeretném nekik megtanítani azt, hogy mindig az igazságot keressék, és soha semmit se higgyenek el bemondásra, nulla bizonyítékkal... A lehetőségeim erősen korlátozottak. Végignézni azt, hogy agymosott vallásos felnőtté válnak... ez a gyötrődés, nem az a néhány évtized keresgélés, amin tiszta szívvel, szabadon végigmentem.

Hogyan formálódott át ilyen gyökeresen a gondolkodásod?

A gondolkodásom nem változott. A hitem megszűnt. Ma már tudom, hogy ez a gondolkodásom természetes következménye.

Voltak-e "visszaesések"? Ha igen milyen mértékűek, meddig tartottak, mi zökkentett bele és vissza?

Voltak. Kisebbek-nagyobbak... A tudásra törekvés és a túl kevés információ, a műveletlenségem, az egyházi emberek profizmusa (retorika, hamis érvelések, csúsztatások, érzelmi manipulációk) mind alkalmasak voltak arra, hogy időről időre visszaadják a hitemet.

Mi volt az, aminek hatására ki tudtad jelenteni, hogy te már egyáltalán nem hiszel Istenben?

Az, hogy a feleségem, akit mindenkinél jobban szeretek, aki paradox módon az egyik legokosabb ember, akit ismerek, ugyanakkor az egyik legmélyebben hívő ember is, képtelen volt arra, hogy megmutassa nekem, milyen is Isten... sőt... megmutatta nekem a katolicizmus és ezen keresztül a vallás sötét arcát.

Hogyan hatott rád ez az elszakadás (bűntudat, gyülekezetbe járás megszűnése, új lehetőségek, hívő barátok elvesztése/kapcsolat színvonalának módosulása)?

Az, hogy istenhitem terhétől megszabadultam, az egy felszabadító érzés volt. Bűntudatom nincs. Az ár, amit ezért fizetnem kell, a családom széthullása... azt hiszem, érthető, hogy ez nagyon fáj... a gyermekeimért érzett aggodalom és tehetetlenség érzése hosszú időre meg fogja határozni az életemet.

Hogyan reagált erre a környezeted (család, barátok, gyülekezet stb.)?

Azt hiszem, a gyerekeim még így is szeretnek. Igazából ők többet láttak az ateista életemből, mint az istenhívő életemből, és a hívő korszakomat is ateizmusként élték meg, ugyanis akkor is antiklerikális és szekuláris voltam. Kicsi gyerekek pedig leegyszerűsítik a dolgokat: anya jár templomba, apa nem. Feleségemet elveszítettem. Barátaimat nem igazán rázta meg a dolog, gyülekezetnek meg sosem voltam igazán a tagja.

Mi volt az, ami leginkább elősegítette a vallástól való eltávolodásodat, a vallásban (kötelezettségek a gyülekezetben, Isten személye stb.) és mi volt a legnagyobb visszatartó erő (a hívő barátok, a zene stb.)?

Sosem voltam vallásos. A vallás elfogadását az akadályozta, hogy túl sokat kérdeztem, és sosem értem be kinyilatkoztatással. Magyarázatra vágytam. Logikus, érthető magyarázatra. 

Hogyan sikerült életmódot váltani (ha keresztény zenéket hallgattál, akkor témát váltani, bibliaolvasás, imádkozás, gyülekezetbe járás helyett más elfoglaltságot találni)? Volt-e aki segítsen?

Az életmódom más okokból gyakran változott. A puszta hit nem befolyásolta az életmódomat. A hitetlenség sem.

Mennyire tartod jelenleg a gyülekezeti tagokkal/vallásos ismerősökkel a kapcsolatot?

Gyülekezet felejtős... esetemben ugye értelmezhetetlen... Vallásos ismerősök közül sokakkal megromlott a viszonyom. 

Szoktál-e beszélgetni az ateizmusról, mind ateistákkal, mind hívőkkel?

Természetesen igen.

Célod-e, hogy mások is ateisták legyenek, vagy ezt inkább a döntésükre bízod?

Mindenki abban hisz, amiben akar. Célom csak annyi, hogy a gyerekeimnek valahogy megmutassam a kétkedés, a mindent tudni, és nem hinni akaró élet szépségét, meg azt, hogy fel tudják dolgozni a tudásuk határait... azt az érzést, hogy minél többet tud az ember, annál jobban látja, hogy mennyi még a megválaszolatlan kérdés... Persze... szeretném, hogy minél több ember legyen ateista, de ez csak egy vágy, nem egy cél.

Inkább tagadod isten létét, vagy kétségbe vonod - esetleg elismered, csak nem mint személyes istent?

Egyszerűen csak nem hiszem el, hogy létezik.