A.C. Grayling tollából (a Meditációk humanistáknak kötetből – 2002)
A keresztények máglyán égették egymást, teljesen meggyőződve afelől,
hogy az összes apostol is úgy cselekedett volna, ahogy ők – Lord Byron
A kereszténység egy keleti vallás, amely, mikor betört a klasszikus ókori világba, teljesen elborította azt, és megváltoztatta fejlődésének irányát. Nem túl gyümölcsöző azon spekulálni, hogy hogyan alakult volna a Nyugat története, ha a kereszténység rövid idő alatt kimúlt volna, mint csupán egy sokadik verziója az ismert közép-keleti témának – a meghaló és feltámadó isten, az Egyiptomi mitológiától az orfeuszi rítusokig. De alább megpróbáljuk.
Először is, Platón és Arisztotelész akadémiáit nem zárták volna be 529-ben „pogány” tanításaikra hivatkozva. A helyzet külön iróniája, hogy a bezárójuk, Justinianus az általa Konstantinápolyban épített nagy templomnak a „Szent Bölcsesség Temploma” nevet adta. Másodszor, nem léteztek volna azok a keresztények sem, akik véget vetettek az olimpiai játékoknak 393-ban, mert nem szerették az atléták meztelenségét. A „gymnos” szó, amiből a gimnasztika származik, „meztelen”-t jelent.
A kereszténység védelmezői mondhatják, hogy azon véletlen nélkül, amely által a kereszténység a Római Birodalom államvallása lett, szegényebbek lennénk a reneszánsz művészet Angyali Üdvözleteivel és Megfeszítéseivel. De ha szembeállítjuk a keresztény történelem vérességével – keresztes hadjáratok, inkvizíció, vallásháborúk, boszorkányégetések, elnyomó morál és a szexszel szembeni ellenségesség – ez egészen kis veszteségnek tűnik. Az Angyali Üdvözletek helyett Daphnét Kergető Apollók, Procris Halálák, Fürdőző Dianák és hasonlók képeiben gyönyörködhetnénk. Minden mérce szerint, talán a puritán szelleműek halálszagú és komor mércéje kivételével, a paphoszi habokból kiemelkedő Aphrodité végtelenül inkább életigenlő szimbólum, mint egy komor keresztábrázolás.