Ateistavilág

Kereszténység

2015. július 18. - Ateista, Humanista, Agnosztikus

A.C. Grayling tollából (a Meditációk humanistáknak kötetből – 2002)

 christianity-cross-2.jpg

A keresztények máglyán égették egymást, teljesen meggyőződve afelől,

hogy az összes apostol is úgy cselekedett volna, ahogy ők – Lord Byron

 

A kereszténység egy keleti vallás, amely, mikor betört a klasszikus ókori világba, teljesen elborította azt, és megváltoztatta fejlődésének irányát. Nem túl gyümölcsöző azon spekulálni, hogy hogyan alakult volna a Nyugat története, ha a kereszténység rövid idő alatt kimúlt volna, mint csupán egy sokadik verziója az ismert közép-keleti témának – a meghaló és feltámadó isten, az Egyiptomi mitológiától az orfeuszi rítusokig. De alább megpróbáljuk.

 Először is, Platón és Arisztotelész akadémiáit nem zárták volna be 529-ben „pogány” tanításaikra hivatkozva. A helyzet külön iróniája, hogy a bezárójuk, Justinianus az általa Konstantinápolyban épített nagy templomnak a „Szent Bölcsesség Temploma” nevet adta. Másodszor, nem léteztek volna azok a keresztények sem, akik véget vetettek az olimpiai játékoknak 393-ban, mert nem szerették az atléták meztelenségét. A „gymnos” szó, amiből a gimnasztika származik, „meztelen”-t jelent.

A kereszténység védelmezői mondhatják, hogy azon véletlen nélkül, amely által a kereszténység a Római Birodalom államvallása lett, szegényebbek lennénk a reneszánsz művészet Angyali Üdvözleteivel és Megfeszítéseivel. De ha szembeállítjuk a keresztény történelem vérességével – keresztes hadjáratok, inkvizíció, vallásháborúk, boszorkányégetések, elnyomó morál és a szexszel szembeni ellenségesség – ez egészen kis veszteségnek tűnik. Az Angyali Üdvözletek helyett Daphnét Kergető Apollók, Procris Halálák, Fürdőző Dianák és hasonlók képeiben gyönyörködhetnénk. Minden mérce szerint, talán a puritán szelleműek halálszagú és komor mércéje kivételével, a paphoszi habokból kiemelkedő Aphrodité végtelenül inkább életigenlő szimbólum, mint egy komor keresztábrázolás.

Tovább

Nincs szükségünk a vallásra ahhoz, hogy megbirkózzunk a halállal

koszoru_800_x_600_397_x_372.jpg

 

Egy bizonytalansággal teli életben a kevés bizonyosságok egyike a halál. Néhányan azt hiszik, hogy az csak egy másik élet kezdete, akár a mennyben, akár a pokolban, akár reinkarnálódva. De a humanisták, ateisták és azok számára, akik elutasítják az agy leállása utáni emberi létezésre vonatkozó állításokat a halál a végső állomás. Semmi, se jó, se rossz nem következik ama végső pillanat után.

Bár a tartós nemlétezés gondolata rémisztő lehet sokaknak, megnyugtatónak is érezhetjük. Humanistaként nem számítunk bizonyítékkal alá nem támasztott halál utáni életre. Ehelyett, ahogy John Lennon mondta, „nincs alattunk pokol, s felettünk csak az ég”, a mának, a mában élünk. Ez azt jelenti, hogy spirituális állapotunktól és földi tetteinktől függetlenül, nem lesz büntetés odaát. És halál utáni élet nélkül nincs szükség idejétmúlt szabályok elfogadására, mint például a keresztény Bibliák előírásai, amelyek tiltják a texasi barbecue élvezetét, a simára borotválkozást, a gumírozott pamut viselését vagy a vasárnapi munkát. Ahogy a 19. század nagy agnosztikusa, Robert Ingersoll mondta egyszer: „Inkább élek és szeretek a halál birodalmában, mint élem az örök életet ott, ahol nincs szerelem.”

Tovább

A hit haláltusája - egy ateista gondolatai, 2. rész

evolve_255_x_298.jpg


Hogyan jutottál el az istentisztelettől az istentagadásig?

Nem hiszem, hogy valaha is „tiszteltem” volna, mindössze elhittem, hogy létezik, mivel ebbe nőttem bele. Kisgyerekként ezt ugyanúgy elhittem, mint ahogy minden mást, amit a felnőttek mondtak, pl. hogy Afrikában meleg van, vagy hogy az apró fényes pontok az éjszakai égen valójában hatalmas csillagok. Eszembe sem jutott, hogy ne lenne igaz. Mivel azonban semmilyen kézzelfogható jelét nem láttam a gyakorlatban, ezért kisgyerekként túlzottan nem foglalkoztatott a dolog. 16-18 évesen viszont már elkezdtem a saját fejemmel gondolkodni, és szép lassan rájöttem, hogy a keresztény istenkép önellentmondásos, és hogy ismereteink alapján másfajta isten létezését sincs okunk feltételezni.

Hívő családban nőttél fel, vagy kilógtál a sorból, mint megtért ember? Esetleg együtt tért meg a család valahol, valahogy?

Hívő családba születtem, kisgyerekkoromban még mindenképpen vallásosnak volt mondható, aztán kamasz koromban fokozatosan az egész szűkebb családom agnosztikussá/ateistává vált. De fontos megjegyezni, hogy a vallásos korszakukban is gondolkodó, egyház- és valláskritikus emberek voltak a szüleim, nem neveltek belém tekintélyelvűséget vagy vakhitet.

Tovább

A hit haláltusája - egy ateista gondolatai

Van egy baptista, kreacionista ismerősöm, aki szeret a tűzzel játszani, és ateistákat faggat arról, miért vesztették el a hitüket. Ezeket a kérdéseket fogom most megválaszolni. Ő ezt a hit haláltusájának nevezi.

photo.jpg

Hogyan jutottál el az istentisztelettől, az istentagadásig?
Soha nem éreztem azt, hogy tisztelném (sic!) Istent. Isten mindig valami olyan volt, ami van és kész. Mindenki hisz benne, tehát természetesen létezik.
Amikor, legmélyebb hívő koromban, Istenre gondoltam, akkor egy, hozzám nagyon közeli lényre gondoltam, de akkor sem tisztelettel, - hiszen ez nem volt része a kapcsolatunknak - hanem inkább szeretettel. Én szerettem Istent, és ő is szeretett engem. Tiszteletet pl. a tanáraimmal kapcsolatban éreztem. Isten ennél közelebb volt hozzám.
Az istentagadás kifejezés, ebben a kontextusban, egy jókora csúsztatás, de én, antiteistaként, szívesen bevállalom, hogy a Biblia Istene elég valószínű, hogy nem létezik, tehát én tagadom az ő létét. Azt, hogy valamilyen isten, amelyről még nem hallottam létezhet, nem tagadom.

Hívő családban nőttél fel, vagy kilógtál a sorból, mint megtért ember? Esetleg együtt tért meg a család valahol, valahogy?
A családom természetes módon hívő volt. Ez azt jelentette, hogy a "normális" emberekhez hasonlóan, hittek egy isten létezésében, és jobb híján, a Biblia istenében, annak ellenére, hogy nem olvasták a Bibliát, és nem foglalkoztak aktívan a kérdéssel. De ez volt a szokás, és ők is ezt követték.

Tizennégy éves koromban, a hagyomány szerint, járhattam konfirmáció-előkészítőre.
Ez is teljesen természetes volt, és soha föl sem merült, hogy ne járjak. Ezek vasárnap az istentisztelet után voltak. (Az unitáriusoknál, ahová akkor tartoztam, a misét, istentiszteletnek hívják, ezért az előző kérdésben is fura nekem ez a kifejezés, de igyekszem a kérdés szellemében válaszolni, nem pedig a saját asszociációim szerint)
Akkor kötelező volt istentiszteletre is járni, tehát kb. egy iskolai évig, minden vasárnap jártam istentiszteletre, majd rögtön utána még egy óra konfirmáció felkészítőre. Ez egy az unitárius vallás hittételeit tartalmazó könyv tanulmányozását és magyarázatát jelentette. Ekkor kezdtem először életemben komolyabban foglalkozni az istenkérdéssel.

Tovább

Mondd ki: Ateista vagyok, és büszke vagyok rá!

1183_438_x_246.jpg

Egy új kutatás szerint az érzékelhető hátrányos megkülönböztetés arra ösztönözheti az embereket, hogy egyre intenzívebben vállalják fel, hogy ateisták.

Amikor az emberek úgy érzik, hogy kiközösítik őket, gyakran reagálnak azzal, hogy még erősebben azonosulnak életüknek azon vonásával, amely az elutasításukat kiváltotta. Gondoljunk csak az afroamerikaiak mozgalmaira az 1960-as években, illetve a meleg büszkeség mozgalmakra az elmúlt évtizedekben.

Egy újonnan közzétett kutatás szerint ez a tendencia érvényes egy másik, sokat becsmérelt kisebbségre, az ateistákra is. „Más, perifériára szorult csoportok tagjaihoz hasonlóan, a diszkrimináció érzékelése rossz pszichés és fizikai állapotot jósol az ateistáknak.” – írja a Nevada-Reno Egyetem pszichológusa, Michael Doane és Marta Elliott, szociológus. „Az egyik módja annak, hogy az ateisták is megbirkózzanak a hasonló hátrányos megkülönböztetéssel az, ha továbbra is úgy hiszik, hogy ateistának lenni fontos és központi jelentőségű az önazonosságunk számára.”

Tovább

Egy meleg apa válasza az ausztrál házaspárnak, akik válással fenyegetőznek, ha törvényessé teszik a melegek házasságát

sarah-and-nick-jensen.jpg

Valami, amit szülőként megtanulsz az az, hogy a gyerekek nem mindig racionálisak a viselkedésükben. Amikor valami olyan történik, ami nem tetszik nekik, különféle módokon tiltakoznak, amelyek közül sok nem tartozik logikusan az önérdekeikhez sem.

A szülői feladat kihívása ebben az esetben az, hogy megmutassuk nekik, hogyan kell másképp reagálni annak érdekében, hogy a helyzet jobbá váljon, nem csak számukra, de a többiek számára is.

Úgy tűnik a konzervatívoknak világszerte egy ilyen szülői hangra van szüksége, ami megmutatja nekik ugyanezt.

Másfél évvel ezelőtt egy fiatalember Utahban azt hirdette, hogy ő inkább éhen hal, ha az állam engedélyezi az azonos neműek házasságát. Akkor írtam neki egy levelet, és megpróbáltam meggyőzni, hogy a tette nem hősies, hanem gyerekes. Az azonos neműek házassága törvényes lett Utahban, és a fiatalember elkerülte az éhezést.

Most egy ausztrál házaspár tombolását láthatjuk az azonos neműek házasságával kapcsolatban.

Tovább

Egy meleg pár azzal fenyeget, hogy magasról tesznek rá, ha az a másik pár elválik

gay-couple.jpg

Válaszul a canberrai pár felvetésére, akik azzal fenyegetőznek, hogy elválnak, ha legalizálják az azonos neműek házasságát, egy helyi meleg pár azzal fenyegetőzik, hogy rohadtul le sem fogják szarni, ha ezt megteszik.

A helyi pár, Brett és Harry azt nyilatkozta, hogy bár nem heterófóbok, és igyekeznek mindenféle nézőpontra nyitottak lenni, ha erre a válásra sor kerül, nem lesz más választásuk, mint élni tovább az életüket, teljes mértékben érintetlenül hagyva ettől a hülyeségtől.

„Tudod, ez olyan, mint maga az azonos neműek házasságát legalizáló törvény” - mondja Harry. „Egyáltalán nem befolyásolja senki életét, kivéve azokét, akiket célzottan érint. Az, hogy ez a pár elválik azért, mert a melegek is egyenlő jogokat kapnak, kábé annyira van hatással a mi életünkre, mintha úgy döntenének, vicces kalapokat fognak viselni, ha hatályba lép a házasság egyenlőségéről szóló törvény. Az egyetlen különbség az, hogy a vicces kalapok szórakoztatóak, ez a fenyegetés viszont csak szánalmas.”

Tovább

Hogyan válaszolta meg egy ateista a lánya kérdését Istenről

Mit mondtam a kilencéves lányomnak, amikor végre megkérdezte.

original-31119-1433785478-3.jpg

“Honnan tudjuk, hogy nincs Isten?” Kérdezte a gyerekeim közül a legfiatalabb, jelenleg kilencéves lányom, miközben a matekháziját csinálta a konyhában, és valószínűleg hallotta az apját és engem beszélgetni. Haboztam. Annak ellenére, hogy több mint egy évtizede ateistaként nevelem a gyerekeimet, a kérdés meglepett.

Az elsőszülöttem, Noah, soha nem kérdezett meg engem a „Legfelsőbb Lény” témakörről. Őt jobban érdekelte a zsidósága. És ha Isten képzeletbeli? – attól még lehet bar mitzvája, ugye?

Az öccse szintén elfogadta, hogy Isten egy kitalált személy, de a mennyországgal kapcsolatban keményen megdolgoztatott. Hatévesen a halandóságon tűnődve azon erősködött, hogy igenis létezhet másvilág. “Valójában nem tudjuk, mi történik, miután meghalsz, nem?” mondta. “Elvégre nem tudsz beszélni valakivel, aki már meghalt. Lehet, hogy van mennyország.” Mégis, függetlenül attól, hogy Jesse milyen megoldást fogadott el ideiglenesen – izé, a reinkarnációt? – ennek Isten soha nem volt része.

Tovább

Egy keresztény házaspár el fog válni, ha törvényesítik az azonos neműek közti házasságot

Egy canberrai pár megfogadta, hogy elválnak, ezzel véget vetve a tíz éves „szent” köteléküknek, ha Ausztrália engedélyezi az azonos neműek házasságát.

Nick Jensen és a felesége Sarah szerint a házasság fogalmának kibővítése az azonos nemű párok befogadása által veszélyezteti az intézmény szentségét és lehetőséget teremt a poligámiára.

A keresztény házaspár több, mint egy évtizede boldog házasságban él, nem tervezik, hogy szétválnak és szeretnének még több gyermeket. Mindent egybevéve kiegyensúlyozott a házasságuk.

divorce.jpg

Tovább

7 módszer arra, hogy a gyerekek saját véleményt alakítsanak ki a vallásról

file0002012953028_600_x_400.jpg
Olvasta valaki a Daily Beast történetét arról, hogy sok gyerek azok közül, akik világi családokban nőnek fel, később vallásossá válnak? A cikk az író és kutató Phil Zuckermant idézte, aki szerint ezeknek a megtéréseknek a nagy része romantikus szerelem mellékterméke: az emberek végül felveszik barátaik, barátnőik, férjeik és feleségeik hitét.

„Hajlamosak vagyunk a vallásra mint egyfajta belső jelenségre tekinteni, melynek köze van az emberek lelkéhez, szívéhez és elméjéhez. Sőt gyakran ahhoz is köze van, hogy kivel bújunk ágyba.”

Persze ez nem jelenti azt, hogy ezek az emberek nem képesek önállóan gondolkodni. Sok esetben egyszerűen a partnereink ajtókat nyitnak meg előttünk, és nem azért lépünk be rajtuk, mert elvakít minket a szerelem, hanem mert valóban érdekelnek ezek az „új” elképzelések. De Zuckerman szerint nem mindig erről van szó. Vannak fiatalok, akik csak azért változtatják meg alapvető világnézetüket – arról, hogy hogyan jött létre a világ, hogyan kellene viselkednie az embereknek, és hogy mi történik velünk, miután meghalunk –, hogy megfeleljenek azok elvárásainak vagy életmódjának, akikkel éppen randevúznak. És ez simán csak ciki.

Tovább
süti beállítások módosítása