Van egy baptista, kreacionista ismerősöm, aki szeret a tűzzel játszani, és ateistákat faggat arról, miért vesztették el a hitüket. Ezeket a kérdéseket fogom most megválaszolni. Ő ezt a hit haláltusájának nevezi.

Hogyan jutottál el az istentisztelettől, az istentagadásig?
Soha nem éreztem azt, hogy tisztelném (sic!) Istent. Isten mindig valami olyan volt, ami van és kész. Mindenki hisz benne, tehát természetesen létezik.
Amikor, legmélyebb hívő koromban, Istenre gondoltam, akkor egy, hozzám nagyon közeli lényre gondoltam, de akkor sem tisztelettel, - hiszen ez nem volt része a kapcsolatunknak - hanem inkább szeretettel. Én szerettem Istent, és ő is szeretett engem. Tiszteletet pl. a tanáraimmal kapcsolatban éreztem. Isten ennél közelebb volt hozzám.
Az istentagadás kifejezés, ebben a kontextusban, egy jókora csúsztatás, de én, antiteistaként, szívesen bevállalom, hogy a Biblia Istene elég valószínű, hogy nem létezik, tehát én tagadom az ő létét. Azt, hogy valamilyen isten, amelyről még nem hallottam létezhet, nem tagadom.

Hívő családban nőttél fel, vagy kilógtál a sorból, mint megtért ember? Esetleg együtt tért meg a család valahol, valahogy?
A családom természetes módon hívő volt. Ez azt jelentette, hogy a "normális" emberekhez hasonlóan, hittek egy isten létezésében, és jobb híján, a Biblia istenében, annak ellenére, hogy nem olvasták a Bibliát, és nem foglalkoztak aktívan a kérdéssel. De ez volt a szokás, és ők is ezt követték.

Tizennégy éves koromban, a hagyomány szerint, járhattam konfirmáció-előkészítőre.
Ez is teljesen természetes volt, és soha föl sem merült, hogy ne járjak. Ezek vasárnap az istentisztelet után voltak. (Az unitáriusoknál, ahová akkor tartoztam, a misét, istentiszteletnek hívják, ezért az előző kérdésben is fura nekem ez a kifejezés, de igyekszem a kérdés szellemében válaszolni, nem pedig a saját asszociációim szerint)
Akkor kötelező volt istentiszteletre is járni, tehát kb. egy iskolai évig, minden vasárnap jártam istentiszteletre, majd rögtön utána még egy óra konfirmáció felkészítőre. Ez egy az unitárius vallás hittételeit tartalmazó könyv tanulmányozását és magyarázatát jelentette. Ekkor kezdtem először életemben komolyabban foglalkozni az istenkérdéssel.

A családom nem járt templomba, ezt csak én tartottam be.
A konfirmáció után lassan kimaradtam az istentiszteletekről, már nem volt kötelező és nem láttam benne újdonságot. Pár évig elvoltam azzal, hogy hiszek Istenben, de nem járok semmilyen vallásos közösségbe.

Majd jött egy elég komoly betegség, ami után, a tökéletes egészség ígérete miatt, bekerültem egy szektába.

Mennyire volt mély a hiteted?
A hitem ebben, a szektás időszakban, mélyült el a leginkább. Egy, a szekta tanításait nagyon komolyan betartató oktatóm volt, akit nagyon csodáltam, és példaképemnek tartottam. Őáltala kezdtem még komolyabban foglalkozni az istenkérdéssel. Eddig a pontig semmilyen kétségem sem volt, Isten létét illetően. Az akkori keresésem kizárólag Isten jellegével kapcsolatban volt.
A szekta explicit technikákat tanított az istenélmény elősegítésére, és ezek közül rengeteget át is éltem. A hitem kb. ekkor volt a leghatározottabb és legerősebb. Ez az időszak kb. három évig tartott. 

Csak szerettél eljárni templomba/imaházba a jó társaság miatt, esetleg a zene tetszett és fogott meg, vagy a gondolatok a prédikációk során?
A szektás korszakom elején még jártam templomba. A szekta nem tiltotta a tagok eredeti vallásának gyakorlását, de kíváncsiságból, az unitáriuson kívül, jártam még katolikus misére, református és evangélikus istentiszteletekre, sőt ökumenikus imahetekre is. Valamint részt vettem ortodox misén is. 
Az istentiszteletekben, az unitárius esetén, a prédikációt szerettem a legjobban. Egyféle vezetett filozofálás volt, amit nagyon élveztem. Az éneklést már nem szerettem annyira.

A szektában tanult technikák közül, a legjobban a meditációkat és az ászána gyakorlatokat szerettem.

Csak a templomban vetted magadra a "vallásos öltözéket", vagy a mindennapjaidat is úgy élted, hogy hitben jártál?
Az unitárius egyház nagyon liberális, nincsenek benne ilyen külsőségekre vonatkozó előírások. Sem öltözködés, sem viselkedés szempontjából.

A szektás hitemet viszont elég expliciten éltem meg. Emiatt volt is pár konfliktusom a családommal, de alapvetően  ők is elfogadták, hogy én ezt választottam.
A szektás tanítás része volt az Istennel való kapcsolatod folyamatos megélése (erre is voltak technikák, amit lehetett csinálni) és én ezeket is lelkesen csináltam. Ez egy specifikus hozzáállás és világkép volt, amit nagyon mélyen átéltem, és ha arról volt szó, mások (család, idegenek) előtt is, annak megfelelően reagáltam, ami a dolgok szektás értelmezése volt.

Mennyire volt sablonos az imádkozás, az istentisztelet?
Az imádkozás volt amikor sablonos volt, volt amikor erőteljesen átéreztem Isten jelenlétét a saját lényemben (szívemben). Ez mindig is változó volt.
Az istentiszteletek során mindig megnyugtatónak éreztem a közös imádságot, de soha nem volt plusz érzésem (Isten jelenléte és hasonlók).

Érdeklődéssel olvastad a Bibliát, vagy inkább nyomás hatására?
A Bibliát, még a konfirmációra való felkészülés előtt megpróbáltam elolvasni, de nem jutottam sokra vele. Az után soha nem volt kötelező az egészet elolvasni. Ezért ez, nálam, mind a mai napig kimaradt. De most komolyan tervezem elolvasni. Valamikor a következő év során. Igen, ateistaként, mert ez része az emberi tudásnak és sokaknak fontos, tehát szeretném én személyesen elolvasni, hogy tudjam, miről szól. 

A Bibliával csak az istentiszteletek és a szektás előadások, tanítások során találkoztam, idézetek formájában. A szektának voltak saját kiadványai (ezoterikus könyvek, és a szektavezér írásai), ezekből sokat elolvastam.

Beszélgettél-e másokkal a témáról, tettél-e bizonyságot, vagy inkább csak magadban élted meg az egészet?
A konfirmáción kívül (ami az egyházközösség előtti tanúságtételt jelentett), egyetlen alkalommal próbáltam meggyőzni valakit arról amit hittem. Az illető a bátyám volt és őt nem sikerült meggyőznöm.

A szektában rendszeresen beszámoltunk egymásnak, a saját spirituális élményeinkről és megvitattuk ezeket. 

Mennyire akartál megfelelni Isten elvárásának?
Elég erősen.
Volt egy élményem is - még a szektás korom elején - , amikor egy bizonyos technikát tanultunk, amelynek során kellett érezni az isteni jelenlétet (kellett= azt tanították, hogy ez a jele annak, hogy jól végezted a technikát) és amikor én végrehajtottam ezt, akkor nem éreztem semmit. Ekkor nagyon dühös voltam magamra, mert képtelen voltam átélni valamit, amire mindenki más a csoportból képes volt.
Most utólag azt mondom, hogy ez az érzés, a megfelelési kényszer, annyira erős volt, hogy ezáltal győztem meg magam arról, hogy én is érzem, azt a bizonyos isteni jelenlétet. Mindez persze egy illúzió volt. 

Mennyire érezted magad szabadnak, mennyire voltál szabados? (fontos: a szabadosság nem egyenlő a szabadsággal! Szabadosság: azt teszek, amit akarok, szabadság: nem kell azt tennem, amit nem akarok.)
(A szabadosságot én, „feslettség, az illemet vagy a szeméremérzést sértő, illetlen magatartás, megnyilatkozás”-nak értelmeztem mindig, de igyekszem a fenti meghatározás szerint használni.)

Attól függ, mit értesz szabadság alatt. Mi a szabadság tárgya? Mert azt nem éreztem, sőt nem egy történetet hallgattam végig, ami azt részletezte, hogy aki elhagyja az egyetlen igaz utat, annak milyen rossz lesz. Tehát a távozás szabadságát nem éreztem, hogy meglenne abban a környezetben.
De a szektás világon belül, pár előíráson kívül, ha kértem előre isteni engedélyt, akkor bármire szabadnak éreztem magam.
Olyasmit tenni, amit nem akartam, nem kellett soha, de én, mivel kerestem az igazságot, és fejlődni akartam, az általuk megadott módon, ezért kimondottan kerestem a kihívásokat és a lehetőséget, hogy fejlődjek.

Miért fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy esetleg téves, amiben hiszel?
Mert rájöttem, hogy a szektás oktatóm hazudott nekem pár, a szervezetet érintő dologban. Ebből egyenesen következett a kérdés, hogy mi van ha másban is hazudik, vagy jobb esetben, téved?

Egy határozott pillanatban történt meg az, hogy elkezdtél kételkedni, vagy folyamat volt?
Folyamat volt. Először csak arról volt szó, hogy pár anyagi és adminisztratív dologban csalnak, és hazudnak, majd ahogy figyelni kezdtem és a volt szektatagok fórumán olvasgattam arról, mi is történik a háttérben, rájöttem, hogy sokkal több a gond, mint ahogy elsőre gondoltam.
Mivel a tanítások kimondottan olyanok voltak, amivel a nemzetközi szkeptikus közösség sokat foglalkozik, ezért, az igazság kiderítése érdekében ezekhez fordultam. Ahogy ezekkel a dolgokkal foglalkoztam, egyre jobban megértettem, hogyan lehet becsapni az embereket, és ők hogyan járulnak hozzá a saját becsapásukhoz.
És mivel nem voltam hajlandó hazudni magamnak erre vonatkozóan, és abba az illúzióba ringatni magam, hogy én kivétel vagyok, és én nem tévedek/engem nem lehet manipulálni, ezért a következtetés csak egy lehetett: az összes hit ilyen, tehát a hit maga értelmetlen.

Még most is pontosan emlékszem a pillanatra, amikor először gondoltam azt, hogy „ateista vagyok”. Ez 2009 karácsony estéjén történt és egyáltalán nem okozott nyugtalanságot, hanem mint egy egyszerű tény felismerése jött.

Mennyire küzdöttél ez ellen (Elmentél gyónni a gondolatok miatt? Beszéltettél a lelki pásztorral? Imádkoztál? Stb.)?
A kételkedés ellen soha nem küzdöttem. A célom még vallásos, szektás, koromban is mindig az igazság keresése volt. Csak akkor másképp határoztam meg a bizonyítékot.  

Regisztráltam a volt szektatagok fórumára, és ott beszélgettem az emberekkel. Valamint volt egy lány a szektában, akivel nagyon közel voltunk egymáshoz, az ilyen hasonló kétségeinkből kifolyólag. Vele beszélgettünk még erről. Neki is voltak kétségei, és később ő is kiszállt. Ő még mindig hívő.

Hány éven át tartott a gyötrődés?
Nem volt gyötrődés. Mindig az igazságot kerestem, és ez soha nem okozott félelmet vagy bárminemű gyötrődést számomra, hiszen az igazságot mindig, minden másnál fontosabbnak tartottam. A végén még istennél is.

Az egész folyamat kb. 1,5 évig tartott. 

Hogyan formálódott át ilyen gyökeresen a gondolkodásod?
Gyakorlással és megértéssel. Átírtam a mentális modellemet a babonás és isten-központú értelmezésről, egy tényalapú és tudományos megismerés által alakított modellre.

Voltak-e "visszaesések"? Ha igen milyen mértékűek, meddig tartottak, mi zökkentett bele és vissza?
A szektából megpróbáltam egyszer (a legerősebb kételyeim előtt) kilépni, de a közösség hiányzott és ezért egyszer visszamentem. Ez a szünet kb. 1.5 hónapig tartott.
Amikor végleg szakítottam velük, az egy május este történt és akkor, ott eldöntöttem, hogy soha többet nem fogok visszamenni közéjük. A képmutatás és a hazudozás másodszor, már sokkal jobban zavart. 
Pár évvel később elmentem egy rendezvénysorozatukra, de akkor, mint egy teljesen idegen voltam jelen, szó sem volt róla, hogy emiatt visszatérjek a szervezetbe, és nem is vágytam rá.

Az unitárius egyházba, a szektás korszakom végén, egyáltalán nem jártam. Ott azóta sem voltam.

Mi volt az, aminek hatására ki tudtad jelenteni, hogy te már egyáltalán nem hiszel Istenben?
Annak a megértése, hogy hogyan működik a hit és az önbecsapás, ill. hogyan lehet ténylegesen megtudni valamiről, hogy igaz-e.

Hogyan hatott rád ez az elszakadás (bűntudat, gyülekezetbe járás megszűnése, új lehetőségek, hívő barátok elvesztése/kapcsolat színvonalának módosulása)?
Miután végleg eldöntöttem, hogy nem megyek vissza, (ekkor még hívő voltam, csak a szervezettel szakítottam) egyszer sem éreztem bűntudatot az elszakadás miatt.
Később volt pár beszélgetésem, pár volt szektás csoporttársammal, akik hívtak vissza, de soha nem volt szándékomban visszatérni.
A második szakítás után a csoportba járás sem hiányzott, és mivel a tanítás maga olyan volt, hogy otthon lehetett csinálni, és az istennel való egyenes kapcsolaton volt a hangsúly, ezért nem éreztem azt, hogy ezt elvesztettem volna. Csak egy olyan csoportot veszítettem el, amellyel nem akartam többé közösséget.
Sok félig-meddig baráti kapcsolatot elvesztettem ezzel, de ezek nem hiányoztak. Az egyetlen, akivel tartottam a kapcsolatot, az a lány volt akit az előbb már említettem, és vele (akkor még) nem szakítottam meg a kapcsolatot.

Hogyan reagált erre a környezeted (család, barátok, gyülekezet stb.)?
A családom nem nagyon tudta ezeket a változásokat követni. Ők csak szótlanul tudomásul vették, hogy most már nem járok el többé ilyen dolgokra, ugyanúgy, mint ahogy elfogadták azt, amikor elkezdtem járni.
Barátaim, azon az egy lányon kívül nem voltak, sem a szektában, sem azon kívül. Ilyen jellegű konfliktusom nem volt.
A csoportból voltak páran akik párszor hívtak vissza, de mikor nemet mondtam, ők is feladták, majd a kapcsolat teljesen megszűnt köztünk.

Mi volt az, ami leginkább elősegítette a vallástól való eltávolodásodat, a vallásban (kötelezettségek a gyülekezetben, Isten személye stb.) és mi volt a legnagyobb visszatartó erő (a hívő barátok, a zene stb.)?
A felismerés, hogy mindaz, ami miatt az ezós dolgok hülyeségek, és nincs értelme hinni abban, amit a szekta tanított, ugyanúgy érvényesek az elismert vallásokra is, tehát azt is ki lehet dobni a többi hülyeséggel.
Visszatartó erő egy nagyon rövid ideig a közösség volt, de ezt is felülírta végül az igazság keresése.

Hogyan sikerült életmódot váltani (ha keresztény zenéket hallgattál, akkor témát váltani, bibliaolvasás, imádkozás, gyülekezetbe járás helyett más elfoglaltságot találni)? Volt-e aki segítsen?
Pár dologban (automatikus gondolatok, és a rituálék automatikus végrehajtása) leszokásra volt szükség, de ezeket tudatosan megszüntettem. 
A zenék amiket akkor hallgattam, még egy jó darabig élvezetesek voltak (ezek főleg elektronikus, trance jellegű zenék), sőt még most is élvezem őket, de egy idő után a zenei ízlésem normalizálódott és visszaállt a tinédzser koromban megszeretett, mainstream zenére.

Személy továbbra sem volt aki segített volna ebben. Továbbra is fórumoztam, és írtam egy blogot is a témában. (talán ez utóbbi segített a legtöbbet)

Mennyire tartod jelenleg a gyülekezeti tagokkal/vallásos ismerősökkel a kapcsolatot?
Semennyire. Azok az emberek teljesen kikoptak az életemből. Végül (bár részben más okok miatt) az a lány is akivel a legjobban kijöttem.
De mivel egy vallásos világban élünk, most is vannak vallásos ismerőseim. De barátnak egyiket sem nevezném. Ez kirekesztőnek és kegyetlennek hangzik, de én nem is vágyok egy hívő barátságára, mert úgy érzem soha nem tudnék vele teljes, őszinte barátságot fenntartani, hiszen ott van ez a hülyeség köztünk.

Szoktál-e beszélgetni az ateizmusról, mind ateistákkal, mind hívőkkel?
Szoktam. Élőben is és online is.

Célod-e, hogy mások is ateisták legyenek, vagy ezt inkább a döntésükre bízod?
Szeretném ha mások is ateisták lennének. A döntés azonban mindig az övék.

Ha lenne valami varázslat amit végre tudnék hajtani, és amitől bárki ateista lenne, akkor minden további nélkül végrehajtanám azt. De ez így paradoxon, tehát, nyilván csak a gondolatkísérlet keretin belül mondom ezt. Ez a dolog minden egyes esetben a másik döntése. Ha én rá tudtam jönni, akkor bárki képes rá, ezért nem görcsölök ezen.

Célként inkább a racionális gondolkodás terjesztését, és az őszinte kommunikációt nevezném meg. (Utóbbinak része az a poszt is.) 

Inkább tagadod isten létét, vagy kétségbe vonod - esetleg elismered, csak nem mint személyes istent?
Valamilyen, még ismeretlen istenre vonatkozóan agnosztikus ateista vagyok. Tehát nem hiszek benne, hogy létezik ilyen, de nem tudom biztosan.
A keresztény, és a többi személyes istenre, ill. az emberek által kitalált istenekre vonatkozóan, gnosztikus ateista vagyok. Tehát tudom, hogy amennyire tudhatunk bármiről bármit, azt tudjuk, hogy ezek az istenek nem léteznek valójában, hanem csupán az emberi gondolkodás megnyilvánulásai.

Forrás: http://hitetlen.blog.hu/2015/07/07/a_hit_halaltusaja