A vallástalanokkal szemben sokszor elhangzik a gyakori panasz: „Miért nem tudják az ateisták békén hagyni a vallásosakat? Mit számít ez nekik?” Néha nekem is vannak hasonló gondolataim. Mit árt ez egyáltalán? Majd eszembe jut a saját gyermekkorom és a gyerekeim találkozásai vallásos gyerekekkel.

Nem csak a vallásos felnőttekről van szó

Ha a vallás csak a felnőttek saját vallásos meggyőződéseiről hozott döntéseiről szólna, ennek a panasznak lenne értelme. De a vallás nem csak a felnőtteket érinti. A valóságban a legtöbb vallásos felnőtt vallásos gyerekként kezdte.

A helyzet pedig az, hogy a vallás nagyon gyakran nem csak otthon található meg és nem gyakran ártalmatlan. Az evangéliumi kereszténység esetében például (amiben én felnőttem), a vallás teljes mértékben rettenetes tud lenni, ami messzemenő következményekkel jár világszerte azzal kapcsolatban, hogy a gyerekek hogyan látják a világot, hogyan viszonyulnak a kortársaikhoz, és hogyan látják önmagukat.

Mihez kezdenek a gyerekek a vallással?

A vallásos gyereknevelést fárasztónak és megtévesztőnek tartottam. Egyes szülők jobban tudnak bánni a kognitív disszonanciával, mint mások. Én nem tudtam ezt megtenni. Fáradttá és szomorúvá tett. Értékelem az ateista anya és az ateista gyermeknevelésről szóló népszerű esszé szerzőjének, Deborah Mitchellnek a következő érveit: „Isten rossz szülő és rossz példakép.”, „Isten nem logikus.”, „Isten nem tisztességes.”, valamint hogy „Isten nem védi meg az ártatlanokat.”

Amikor a szülők azt tanítják a gyermeküknek, hogy van mennyország és van pokol, és az egyetlen módja, hogy a mennybe juss az, hogy keresztény legyél, akkor mit várnak pontosan, hogy a gyermekek mihez kezdjenek ezzel az információval? Vagy mi a helyzet az eredendő bűn fogalmával? Hogy dolgozza fel egy kisgyerek azt a tanítást, hogy ő hitvány és útban van a pokol felé, hacsak nem fogadja el Jézust, mint a „személyes megváltóját”? A gyerekek ezeket a teológiai fogalmakat különféleképpen kezelik. Egyesek szomorúak lesznek és félni kezdenek a barátaik örökkévaló lelkéért, olyannyira, hogy buzgón elkezdik „megosztani az evangéliumi üzenetet”, így próbálva megmenteni barátaikat az örök kárhozattól. Mások ezt eszközként használják arra, hogy azokat a gyerekeket, akiket nem kedvelnek, kiközösítsék. Majd vannak azok a gyerekek, akik mindent magukba fojtanak. Számukra ez nem a többiekről szól, de végső soron az internalizációjuk befolyásolja azt is, ahogy másokkal bánnak, mert ezt meghatározza az, hogy mit gondolnak önmagukról.

Épp elég nehéz gyereknek lenni

Gyereknek lenni elég nehéz a pokoltól való félelem, a mennybe jutásra való törekvés nélkül is, vagy a hit nélkül, hogy minden ember undorító és hitvány, akiknek egy isteni megváltóra van szükségük, aki megvédi őket az isteni megtorlástól. Mind a mai napig élénk és tiszta emlékeim vannak arról, ahogy hideg verejtékben úszva ébredtem fel, hangokat véltem hallani a házban, és azon aggódtam, hogy mindenki elragadtatott és én itt maradtam a Földön egyedül a bűnösökkel – mindez csak azért, mert lehet, hogy úgy feküdtem le, hogy nem gyóntam meg valamelyik bűnömet.

Az iskolában a vallásos gyerekek és a más vallású, vagy vallástalan gyerekek közt állandó konfliktus van. A legtöbb vallástalan gyerek örül, ha kimaradhat ebből, de igazából nincs választásuk. Majdnem biztos, hogy egy ateista gyerek konfrontációba fog kerülni egy vallásos gyerekkel (és gyakran felnőttel is) olyan módon, ami ijesztő, szorongást keltő, megalázó vagy megtévesztő számára (vagy mindez egyszerre). Ez általában a gyermek oktatásának legkorábbi, legsérülékenyebb időszakában történik meg.

Megfélemlítés, szorongás és kizárás

Végső soron senki sem marad ki ebből. Ez nem csak az ateista gyerekekről szól, akiknek kezelniük kell a vallásos gyermekek evangelizációját vagy a rájuk nehezedő nyomást magától az iskolától (sportesemények előtti imádkozás, Biblia és vallásos reklámok, amiket az iskolában osztogatnak stb.). A vallásos gyerekeknek megvannak a saját problémáik, amik elsődlegesen befolyásolják a viselkedésüket.

Megfélemlítés és vallásos abúzus, önértékelési problémák, félelem és szorongás, szexuális zavarok, szegregációval kapcsolatos problémák, elkülönítés és kényszerített tudatlanság csak néhány azok közül a problémák közül, amiket a vallásos nevelés eredményezhet.

Mostanra valószínűleg ez az egész úgy hangzik, mintha azt mondanám, hogy a szülőknek nem lenne szabad a vallásról tanítani a gyereküket. Egyáltalán nem állítom ezt. Csak úgy, ahogy nem javasolnám a szülőknek azt sem, hogy ne tanítsanak a gyerekeiknek a tenyérjóslásról, asztrológiáról, szellemekről, az ételszínezékek problémáiról, vagy bármely más erős családi hiedelemről. Sok barátom van, akik őszinte keresztény hívők, és akik arra tanítják a gyerekeiket, hogy ne terjesszék az evangéliumot, nem arra tanítanak, hogy kirekesszenek másokat, és nem teszik ki a gyermekeiket a pokol teológiájának, vagy az elragadtatás eszkatológiájának.

Tartsuk ott, ahová tartozik

Amit sugallni szeretnék az az, hogy a spiritualitást, vallást, hitet – akárminek is nevezzük – ismerjék fel, hogy az gyermekek kezébe adva erős társadalmi erő lehet, és eléggé veszélyes is lehet mind a gyermek, mind a társai számára. A spiritualitással való megszégyenítés, a szentírással való elnyomás, a jó szándékkal való félrevezetés nem lehet egyszerűen megbocsátható csak azért, mert „személyes hit”-en alapul.

Nem várom azt, hogy a vallás eltűnjön. Sok ember számára hasznos és sokféleképpen gazdagítja az életüket. Szintén nem várom el, hogy a gyermekeim védve legyenek a sértő hiedelmektől. Remélem, hogy részt tudnak venni beszélgetésekben és barátságot kötnek különféle emberekkel, beleértve azokat is, akiknek erőteljes vallásos meggyőződéseik vannak. De ahogy Mitchell írta az esszéjében: „Csak azt szeretném, ha a vallást otthon és a templomban tartanánk, ahová tartozik. Ez egy személyes dolog, mint egy fogkefe vagy egy pár cipő. Nem olyasmi, amit idegenek használhatnának vagy viselhetnének.”

Sok vallás ezt meg tudja tenni és mégis erős, odaadó hívőket mondhat magáénak. Nem hiszem, hogy sokat kérek, ha azt mondom, a többi vallás is adhatna ennek egy esélyt. A gyerekeink számára lehetővé kell tenni, hogy spirituális megfélemlítés, az örök kárhozattal való fenyegetés, vagy az örök lelkükről alkotott benyomásokból származó összetett önértékelési problémák félelme nélkül nőjenek fel.

Makeesha Fischer

Forrás.