Egy bizonytalansággal teli életben a kevés bizonyosságok egyike a halál. Néhányan azt hiszik, hogy az csak egy másik élet kezdete, akár a mennyben, akár a pokolban, akár reinkarnálódva. De a humanisták, ateisták és azok számára, akik elutasítják az agy leállása utáni emberi létezésre vonatkozó állításokat a halál a végső állomás. Semmi, se jó, se rossz nem következik ama végső pillanat után.
Bár a tartós nemlétezés gondolata rémisztő lehet sokaknak, megnyugtatónak is érezhetjük. Humanistaként nem számítunk bizonyítékkal alá nem támasztott halál utáni életre. Ehelyett, ahogy John Lennon mondta, „nincs alattunk pokol, s felettünk csak az ég”, a mának, a mában élünk. Ez azt jelenti, hogy spirituális állapotunktól és földi tetteinktől függetlenül, nem lesz büntetés odaát. És halál utáni élet nélkül nincs szükség idejétmúlt szabályok elfogadására, mint például a keresztény Bibliák előírásai, amelyek tiltják a texasi barbecue élvezetét, a simára borotválkozást, a gumírozott pamut viselését vagy a vasárnapi munkát. Ahogy a 19. század nagy agnosztikusa, Robert Ingersoll mondta egyszer: „Inkább élek és szeretek a halál birodalmában, mint élem az örök életet ott, ahol nincs szerelem.”
Akár vallásos valaki, akár nem, sosem könnyű megbirkózni szeretteink elvesztésével. Az emberek érthető módon sérülékenyek ebben a helyzetben. Tehát nyilván senki nem olyan tapintatlan, hogy temetéseken térítsen, ugye? Dehogynem! Sokan megtapasztalhattuk, hogy egy lelkész, pap vagy rabbi felhasználta a temetést mint alkalmat, hogy visszatérítse a gyászolókat a nyájba. Én magam is megtapasztaltam ezt néhányszor. Tiltakoztam az ilyenkor folytatott térítés ellen, mert kirekesztett és megosztotta az embereket olyankor, amikor a befogadásnak és a szolidaritásnak volt itt az ideje.
Sajnos, amikor egy ateista családtagja megbetegszik, sok vallásos úgy gondolja, hogy vallásos vigasztalásokkal segíteni tud. Valójában az „imádkozunk érte” meg „Isten figyel rá” jellegű mondatok nem segítenek. Sőt, az ilyen üzenetek elidegeníthetik a gyászolókat a családtól és barátoktól, épp szükség idején. Természetesen még rosszabb ötlet haldokló ateistát isteni utalásokkal nyugtatgatni. Úgy tűnik, a hívők azt gondolják, hogy a halállal szembesülvén az ateistáknak meg kell térniük, de Christopher Hitchens megmutatta, hogy ez nem így van. Miután többször szembesítették közeledő végzetével és a hit potenciális előnyeivel, szokásos nyíltságával ezt válaszolta: „Még nem mutattak olyan bizonyítékot vagy érvelést, ami megváltoztatná a véleményemet.”
A hittérítés még rosszabb formája, amikor vallásos családtagok egyházi temetést tartanak valakinek, aki életében egyértelműen nem volt vallásos. Amikor egy közeli ateista barátom, Sharon Raine váratlanul, húszas évei elején meghalt, a temetése egyike volt a kereszténységgel leginkább átitatott ceremóniáknak, amellyel valaha találkoztam, olyan beszédekkel, amelyek arról szóltak, hogy ő megtapasztalja a mennyek országát. Nekem és a résztvevő többi szekuláris barátomnak nyilvánvaló volt, hogy nem hívőkről hívőként „megemlékezni” nemcsak kirekesztő, de tiszteletlen is. Felzaklató, amikor a hívek utólag vallásosságot plántálnak a halott szekularisták életébe.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az ateisták meg akarnák tiltani a vallásos családtagoknak és barátoknak, hogy a maguk hitéről beszéljenek a temetéseken, megemlékezéseken. Sokaknak a vallás nélkülözhetetlen eleme annak az eszköztárnak, amellyel elviselik a szeretett személy halálából adódó intenzív gyászukat. Amikor a vallásosak ki akarják fejezni a hitüket nem hívőknek vagy más hiten levőknek, a legjobb módszer, ha személyessé teszik mondandójukat. Mondhatják például, hogy „Számomra megnyugtató azt hinni, hogy most egy jobb helyen van”. Mivel a szándékaik általában pozitívak, ezért ha a vallásos emberek felismerik, hogy nem mindenki nyúl a vallás eszközéhez, hogy megbirkózzon a halállal, és hogy ráerőltetni a vallást a holtakra vagy a gyászolókra tapintatlan dolog, akkor ezen kérdések legtöbbje magától megoldódik. Szükséges továbbá, hogy a szekuláris alternatívák szélesebb körben ismertek legyenek. A humanista szertartásvezetők felkérése egyre népszerűbb az egész világon. Az ő szolgálataik jobb döntést jelenthetnek a nem hívő vagy vallásközi megemlékezésekhez.
Ahogy Robert Ingersoll elegánsan megfogalmazta: „Tudjuk, hogy az élet mindennapi dolgain keresztül – minden egyes óra szükségletein és feladatain át – a gyászuk napról napra csökkenni fog, addig, amíg végül ez a sír a nyugalom és a béke helye lesz számukra – majdhogynem az örömé. Nekik szól a következő vigasztalás: a holtak nem szenvednek. És ha ismét élni fognak, az életük bizonyosan olyan jó lesz, mint a miénk. Nem félünk.” Valóban, bár nem tudjuk, mi jön a halál után, az élet egy ismert mérce, amelyet mindannyiunknak a legteljesebben kell megélnünk. Az ateisták és humanisták elismerik ezt a gondolatot, és ennek a jegyében igyekszünk jobbá tenni ezt a világot, amelyben élünk, ahelyett, hogy egy halál utáni életre készülnénk. Belátjuk, hogy nem fogjuk látni szeretteinket, miután mind meghaltunk, és pont emiatt igyekszünk éber életünk minden pillanatát úgy tekinteni, mint egy új lehetőséget a szeretetre és boldogságra.
Roy Speckhardt
