Hogyan jutottál el az istentisztelettől az istentagadásig?

Nem hiszem, hogy valaha is „tiszteltem” volna, mindössze elhittem, hogy létezik, mivel ebbe nőttem bele. Kisgyerekként ezt ugyanúgy elhittem, mint ahogy minden mást, amit a felnőttek mondtak, pl. hogy Afrikában meleg van, vagy hogy az apró fényes pontok az éjszakai égen valójában hatalmas csillagok. Eszembe sem jutott, hogy ne lenne igaz. Mivel azonban semmilyen kézzelfogható jelét nem láttam a gyakorlatban, ezért kisgyerekként túlzottan nem foglalkoztatott a dolog. 16-18 évesen viszont már elkezdtem a saját fejemmel gondolkodni, és szép lassan rájöttem, hogy a keresztény istenkép önellentmondásos, és hogy ismereteink alapján másfajta isten létezését sincs okunk feltételezni.

Hívő családban nőttél fel, vagy kilógtál a sorból, mint megtért ember? Esetleg együtt tért meg a család valahol, valahogy?

Hívő családba születtem, kisgyerekkoromban még mindenképpen vallásosnak volt mondható, aztán kamasz koromban fokozatosan az egész szűkebb családom agnosztikussá/ateistává vált. De fontos megjegyezni, hogy a vallásos korszakukban is gondolkodó, egyház- és valláskritikus emberek voltak a szüleim, nem neveltek belém tekintélyelvűséget vagy vakhitet.

Mennyire volt mély a hiteted?

Szerintem soha nem volt az. Ahogy már írtam, kisgyerekként elhittem, hogy Isten létezik, elhittem, hogy jóságos és mindenható, de mivel ennek gyakorlati jelét soha nem láttam, nem igazán kötődtem hozzá, nem is nagyon foglalkoztatott. Ha valami olyan probléma előtt álltam, amin nem volt hatalmam változtatni, akkor imádkoztam hozzá, hátha segít, de szerintem ebben sem bíztam teljesen, pont azért, mert nem láttam jelét soha isteni közbeavatkozásnak. De a gondolat megnyugtatott, hogy van egy nálam hatalmasabb lény, aki bármit megtehet, tehát mindig ott van legalább az esély, hogy a dolgok javulhatnak. De kisgyerekként sokat gondolkodtam azon is, hogy milyen igazságtalan Istentől, hogy ma már nincsenek olyan csodák, mint amik a Bibliában szerepelnek, pedig ma is mennyi embert meg kellene gyógyítani pl. a vakságból.

Csak szerettél eljárni templomba/imaházba a jó társaság miatt, esetleg a zene tetszett és fogott meg, vagy a gondolatok a prédikációk során?

Kb. 12 éves koromig kötelező volt misékre járnom vasárnap, és kimondottan rühelltem. Végtelenül unalmasnak találtam, alig bírtam ki azt az egy órát, amit ott kellett ülni. Aztán 14 éves koromtól önként kezdtem újra misére járni, mert bekerültem egy ifjúsági hittancsoportba, ahol nagyon jó közösséget és nagyon jó barátokat találtam, és az első 2 évben nagyon igyekeztem elhinni, hogy én is komolyan hívő vagyok (több annál, mint hogy Isten létezését elhiszem), emiatt a miselátogatásról is bebeszéltem magamnak, hogy nem is olyan vészes. Na meg utána jókat lehetett még beszélgetni a többiekkel, ha a misét túléltem.

Csak a templomban vetted magadra a „vallásos öltözéket”, vagy a mindennapjaidat is úgy élted, hogy hitben jártál?

Nem nagyon tudom, mit jelent a „vallásos öltözék”, de szerintem sose vettem magamra. Még amikor 14-16 évesen próbáltam nagyon vallásos lenni, akkor is ez csak abban nyilvánult meg, hogy eljártam vasárnap templomba, amúgy az életemben mindig a józan ész és a racionalitás alapján próbáltam dönteni, soha nem a hit alapján. A vallásos közegre, emberekre jellemző ájtatosságtól, pátosztól, mesterkéltségtől pedig még leghívőbb koromban is kirázott a hideg. Valószínűleg emiatt van, hogy ebben a kérdésben sem igazán értem, mit jelent a „vallásos öltözék”, meg „hitben járás”. Miért nem lehet rendesen beszélni? :-) Szóval ilyen soha nem voltam, az egészen biztos.

Mennyire volt sablonos az imádkozás, az istentisztelet?

Katolikus misére jártam, az szerintem csak sablonos lehet. A hittanórákon az imádkozás már valamivel személyesebb volt, de azt is hozzá kell tenni, hogy a hittancsoportban is viszonylag keveset foglalkoztunk imádkozással, hittel. Persze ez volt a közösség alapja, ami összekötötte az odajáró embereket, de úgy gondolom, annak a csoportnak a célja sokkal inkább az volt, hogy értelmes elfoglaltságot és közösséget teremtsen a „szolidabb”, azonos értékrendet valló fiataloknak. Így sokkal több időt töltöttünk társasozással, beszélgetéssel, kirándulással, énekléssel, mint imádkozással vagy konkrét „hittanórával”. Ha nem ilyen lett volna, biztosan nem is jártam volna oda, mint írtam, az ájtatosságot nem bírtam soha. Egy egyszerű imakört biztosan messzire elkerültem volna.

Érdeklődéssel olvastad a Bibliát, vagy inkább nyomás hatására?

Soha nem olvastam el a Bibliát. Soha nem is tartottam fontosnak. Gyerekként egy nagyon színes Képes Bibliából szívesen olvasgattam néhány kedvenc történetet, de azok számomra csak ugyanolyan mesék voltak, mint pl. a magyar népmesék. A miséken hallott részletek sem keltették fel az érdeklődésemet, általában zavarosnak találtam őket, ósdinak, sehogy sem kapcsolódtak a mai korhoz, az életemhez. Később, már ateistaként megfordult a fejemben, hogy el kéne olvasnom, mégiscsak egy nagyon meghatározó könyv az emberiség történetében, de az első lendületemmel kb. 20 oldalig bírtam. Nem is tervezem már, hogy elolvassam, egyrészt, ha információra van szükségem, azt meg tudom szerezni anélkül is, hogy elejétől a végéig elolvasnám a Bibliát, másrészt annyi de annyi olyan könyv van, ami valóban hasznos, és valódi tudást lehet belőle szerezni a világról, hogy időpocsékolásnak tűnik pont a Bibliát olvasni.

Beszélgettél-e másokkal a témáról, tettél-e bizonyságot, vagy inkább csak magadban élted meg az egészet?

Soha nem volt olyan fontos a hitem, hogy azt éreztem volna, beszélgetni akarok róla. Már azt hiszem, írtam, a „hit” nekem soha nem volt személyes, érzelmi ügy, egyszerűen a tudomásulvétele annak, hogy egy Isten-alak létezik. Így nem is volt mit megélni. Másokkal már akkor beszélgettem ilyesmiről, mikor felmerültek a kételyek, hogy zavaros az egész vallásos világkép, és esetleg mégsem létezik istennek nevezhető entitás.

Mennyire akartál megfelelni Isten elvárásának?

Hát, szerintem semennyire. Vagyis én mindenkinek meg akartam felelni, JÓ akartam lenni, tehát megfelelni a saját belső elvárásaimnak, a szüleimnek, tanáraimnak, és persze Istennek is, de ebből a felsorolásból Isten állt tőlem a legmesszebb, tekintve, hogy soha nem volt vele semmilyen kapcsolatom, nem beszéltem vele, nem láttam sem őt, sem a tetteit. Tehát nem hiszem, hogy valaha is konkrétan megfogalmazódott volna bennem, hogy kimondottan Istennek akarok megfelelni. Egyszerűen jó akartam lenni.

Mennyire érezted magad szabadnak, mennyire voltál szabados? (fontos: a szabadosság nem egyenlő a szabadsággal! Szabadosság: azt teszek, amit akarok, szabadság: nem kell azt tennem, amit nem akarok.)

Ezt a kérdést nem igazán értem. A vallás sosem befolyásolta, hogy mit tehetek meg vagy mit nem. Ami értelmes elvárás volt, azt nem a vallás miatt akartam betartani (pl. ne hazudj, ne lopj), értelmetlen elvárásokat meg csupán a vallás miatt úgyse tartottam volna be. Mint írtam, kritikusan gondolkodó szüleim voltak, így eleve sose gondoltam, hogy a vallás vagy az egyházak tévedhetetlenek. (Istenről ezt gondoltam, de hát ő meg ugye sose beszélt hozzám közvetlenül.) Gyerekként teljesen az akaratom ellenére jártam misékre (és később gyónni), a miséket nagyon untam, a gyónást kifejezetten utáltam, és szerintem nem is szabadna gyerekeket ilyesminek kitenni, de ezt meg sokkal inkább a gyermek felnőtteknek való kiszolgáltatottságaként éltem meg, mint a vallás által rám erőszakolt kényszerként. Azért mentem, mert a szüleim küldtek, nem azért, mert vallási kötelességnek éreztem.

Miért fogalmazódott meg benned a gondolat, hogy esetleg téves, amiben hiszel?

Kb. 16 évesen elkezdtem gondolkodni „az élet nagy kérdéseiről”, mindenféléről, amiről addig nem. Az egyik akkori barátomat is hasonló kérdések kezdték el foglalkoztatni, és nagyon sokat beszélgettünk rengeteg témáról. Kezdtem összerakni a saját világképemet, és nem készpénznek venni mindent, amit addig a szüleimtől/tanáraimtól/más tekintélyszemélyektől hallottam. Ez nem csak a vallás kérdését érintette, hanem minden mást is. Ahogy a vallásról, istenről kezdtem gondolkodni, egyre több következetlenséget találtam az elméletben.

Egy határozott pillanatban történt meg az, hogy elkezdtél kételkedni, vagy folyamat volt?

Nem tudom. Valószínűleg folyamat volt, de nem igazán emlékszem. Egyre több zavaros, logikátlan pont volt a dologban, amiből lassan a kétely összeállt.

Mennyire küzdöttél ez ellen (Elmentél gyónni a gondolatok miatt? Beszéltettél a lelki pásztorral? Imádkoztál? Stb.)?

Nem küzdöttem, mi ellen küzdöttem volna? Próbáltam rájönni, hogy hogy működik a világ, kérdéseim voltak és válaszokat kerestem. Nem voltak elvárásaim, hogy milyen válaszokat akarok találni, és milyeneket nem, az igazság érdekelt, ahhoz akartam minél közelebb kerülni. Imádkozni nem sok értelme van egy olyan lényhez, akiről már nem is tudom, hogy létezik-e. Gyónni akkor sem mentem volna, ha bármit helytelennek találtam volna abban, hogy kételkedem, de ez nem is volt így. Soha fel sem merült, hogy az igazság keresése, a megismerésre való törekvés helytelen, vagy „bűn” lenne. Az igazság nem lehet helytelen.

Hány éven át tartott a gyötrődés?

Nem gyötrődtem. Gondolkodtam, kerestem, próbáltam összeállítani egy koherens, a valóságnak és az eddigi ismereteinknek megfelelő világképet. Nem szenvedtem tőle, inkább élveztem, nagyon érdekes volt, intellektuális kihívás. Szép korszak.

Hogyan formálódott át ilyen gyökeresen a gondolkodásod?

Nem érzem gyökeres átformálódásnak. Szerintem mindig is próbáltam józanul és racionálisan gondolkodni. Az átformálódás annyit jelent, hogy volt egy lény, akiről mióta az eszemet tudom, elhittem, hogy létezik, majd egyszer csak rájöttem, hogy ezt semmi nem támasztja alá, és nincs értelme feltételezni a létezését. Volt lény, nincs lény. Ennyi.

Voltak-e "visszaesések"? Ha igen milyen mértékűek, meddig tartottak, mi zökkentett bele és vissza?

Nem voltak. Ha nagyon annak akarok nevezni valamit, akkor legfeljebb azt, hogy amikor legelőször tisztán megfogalmazódott bennem, hogy nincs isten, akkor abban a pillanatban megrémített az a gondolat, hogy nincs egy jóságos hatalom, aki vigyáz a világra – még ha a gyakorlatban nem is nagyon láttam tőle ilyet, de addig legalább az elméleti lehetőség ott volt. Akkor megijesztett ez az elképzelés, kiszolgáltatottságot és védtelenséget éreztem. Elzártam magamban ezt a témát 1-2 hónapra, egyáltalán nem gondolkodtam rajta, mikor pedig újra előjött, addigra az agyam valószínűleg feldolgozta, hozzászokott, mert utána már egyáltalán nem volt ijesztő. Igazából még furcsa sem, hiszen addig sem láttam soha jelét semmilyen istennek, tehát a világ, az engem körülvevő valóság nem változott. Csak ki is lett mondva, hogy a világ olyan, amilyennek látszik, és a láthatatlan, érzékelhetetlen varázsló nem létezik.

Mi volt az, aminek hatására ki tudtad jelenteni, hogy te már egyáltalán nem hiszel Istenben?

Nem tudnék semmi konkrét dolgot mondani. Egyszerűen semmi nem támasztja alá a létezését, a keresztény istenkép önellentmondásos, logikátlan. Nem maradt mi alapján hinnem benne. Másféle istent sincs okom feltételezni, de természetesen nem állítom, hogy mindegyiknek cáfolható lenne a létezése. (Russell teáskannája)

Hogyan hatott rád ez az elszakadás (bűntudat, gyülekezetbe járás megszűnése, új lehetőségek, hívő barátok elvesztése/kapcsolat színvonalának módosulása)?

A hittancsoportos barátaimmal szép lassan megszakadt a kapcsolatom, de ennek csak részben volt az az oka, hogy megtudták, hogy nem vagyok vallásos, akkoriban kezdődött az egyetem, másik városba költöztem, így fizikailag is távolabb kerültünk egymástól.

Hogyan reagált erre a környezeted (család, barátok, gyülekezet stb.)?

A hittancsoportos társaim csalódottak voltak, szerintem nem is nagyon voltak tisztában azzal, hogy mi az ateizmus, valami rettenetes dolognak tarthatták. Nem értették, hogy mi van, nem tudtak vele mit kezdeni. A szűkebb családomban eleve nem nagyon volt téma, másrészt ott mindig is szabad volt önállóan gondolkodni, harmadrészt addigra már a családom többi tagja is végigjárta magában ugyanezt az utat, vagy legalábbis elindult rajta. Tágabb családban van néhány idősebb rokon, akiknek fontos a vallás, velük sem volt nyílt konfliktusom emiatt, de tudom, hogy őket elszomorítja a dolog, mert komolyan azt hiszik, hogy aki hitetlen, az a pokolra jut, és szegényebb, sivárabb életet él, és ezért aggódnak értem. Ezzel nem nagyon tudok mit csinálni, őket az ellenkezőjéről meggyőzni már nem lehet.

Mi volt az, ami leginkább elősegítette a vallástól való eltávolodásodat, a vallásban (kötelezettségek a gyülekezetben, Isten személye stb.) és mi volt a legnagyobb visszatartó erő (a hívő barátok, a zene stb.)?

Visszatartó erő legfeljebb a hittancsoport volt, az akkoriban a baráti társaságomat jelentette, sokkal jobban éreztem velük magam, mint pl. az osztálytársaimmal, mivel én nem voltam egy bulizós típus, és jobban szerettem társasozni péntek esténként, mint lerészegedni. Tehát ha a hittancsoport nem lett volna, valószínűleg előbb kezdek el ilyesmiről gondolkodni, így viszont 14-16 éves korom között gondolkodás helyett inkább próbáltam belesimulni a társaságba, és elhinni, hogy oda tartozom. Mikor viszont 16 évesen mégis megindultak bennem a kérdések, akkor már nem volt semmilyen visszatartó erő, az igazságot akartam megtalálni, mindenféle külső befolyásolás nélkül. Persze az értelmetlen, időrabló miséktől jó volt megszabadulni, de azt előbb-utóbb akkor is megtettem volna, ha amúgy isten létezésében továbbra is hiszek.

Hogyan sikerült életmódot váltani (ha keresztény zenéket hallgattál, akkor témát váltani, bibliaolvasás, imádkozás, gyülekezetbe járás helyett más elfoglaltságot találni)? Volt-e aki segítsen?

Nem volt életmódváltás. A heti egy hittan és mise elmaradt, de mindig is el tudtam foglalni magam, az a heti plusz néhány óra nem is volt észrevehető.

Mennyire tartod jelenleg a gyülekezeti tagokkal/vallásos ismerősökkel a kapcsolatot?

A hittanosok szépen lassan elkoptak mellőlem, ennek a vallástalanságom csak az egyik oka, a másik, hogy fiatal felnőttként más tekintetben is sokat változtunk, más-más emberek lettünk. Azóta is van néhány újabb ismerősöm, aki vallásos, nem ez alapján válogatok, bár tény, hogy hasonló értékrendet valló vallásos embert nehezebb találni, mint vallástalant. Nem kimondottan a személyes hite érdekel, de elvakult, irracionális, kirekesztő emberrel nem tudok barátságot kötni, és tény, hogy vallásosok között többen vannak ilyenek. De aki tiszteli az emberi jogokat, a gondolat szabadságát, intellektuálisan őszinte, akivel azonosak a céljaink, azzal tudok barátságot kötni, akkor is, ha történetesen vallásos.

Szoktál-e beszélgetni az ateizmusról, mind ateistákkal, mind hívőkkel?

Igen. Az utóbbi időben annyit, hogy már kicsit meg is untam a témát.

Célod-e, hogy mások is ateisták legyenek, vagy ezt inkább a döntésükre bízod?

Nem értem a kérdés által sugallt kontrasztot. Nyilván mindenkinek a saját döntésére bízom, hogy milyen világképet választ magáénak, senkit nem fogok erőszakkal ateizmusra kényszeríteni. De ettől még természetesen azt tartanám ideálisnak, ha minél több ateista lenne, hiszen a vallások követése irracionalitást, babonás gondolkodást, tekintélyelvűséget, zárt gondolkodást, kognitív disszonanciát stb. követel, ami mind hátráltatja a nyitott, kritikus gondolkodást, az igazság őszinte keresését, a valóság megismerését, és én ezeket tartom a legnagyobb értéknek. Véleményem szerint vallások nélkül élhetőbb, jobb, emberibb lenne a világ. Szóval igen, célom, hogy mások is ateisták legyenek, de természetesen nem tehetek mást, mint hogy ezt mindenkinek a saját döntésére bízzam.

Inkább tagadod isten létét, vagy kétségbe vonod - esetleg elismered, csak nem mint személyes istent?

A logikailag ellentmondásos istenképeket (pl. keresztény) nyilván tagadom. A nem cáfolható istenképeket nyilván nem tagadom, de nem is látok okot arra, hogy a létezésüket feltételezzem. Úgy kezelem őket, mint a fogtündért.