Demi Moore és Patrick Swayze a "Ghost" c. filmben
Bízz a tudományban, ne a mítoszokban: A vallásos kontárok, akik azt állítják, hogy halhatatlan lelked van, hazudnak. Karoljuk fel a valóságot!
Részletek Julien Musolino, The Soul Fallacy: What Science Shows We Gain From Letting Go of Our Soul Beliefs (A lélek tévedés: Mit tud a tudomány arról, mit nyerünk, ha elengedjük a lélekben való hitünket) c. könyvéből.
Tested minden atomja egy felrobbant csillagból származik. Ezen kívül, a bal kezedben levő atomok valószínűleg egy másik csillagból származnak, mint a jobb kezedben levők. Ez a legköltőibb dolog, amit a fizikáról tudok: mindannyian csillagpor vagyunk.
—Lawrence Krauss, “Univerzum a semmiből,” 2012
Egy júliusi estén, egy kis angol városban valamikor a huszadik század végén Harry hallgatta, ahogy barátja, Rodrick, a rádiómérnök nyugodt hangon magyarázta neki a tervét, amivel lecsap majd az univerzum teremtőjére. Rodrick eldöntötte, hogy meg akarja ölni Istent, és úgy gondolta, tudja is hogyan. Ezt a vágyat részben az motiválta, hogy meg volt győződve róla, az univerzumnak egyszerűen csak léteznie kell, de még inkább az fűtötte, hogy mélyen elítélte az élet igazságtalanságát, amiért Istent hibáztatta. Elmagyarázta Harry-nek, hogy annak ellenére, hogy Isten nem az anyagi világ része, mégis kell, hogy legyen legalább egy része, amelynek anyagi jellemzői vannak, hiszen enélkül nem tudta volna létrehozni a világot. Amikor megkérdezték, mégis hogyan lesz képes erre, Rodrick megjegyezte, hogy ezt már évek óta tudjuk: És mondá Isten: Legyen világosság: és lőn világosság. (Móz 1:3)
A gép, amit Rodrick tervének végrehajtására épített egy lézerekből, tükrökből, és prizmákból álló összetett rendszer volt, amelyeket mind pontosan rendezett el és kalibrált az otthonában található laboratóriumban. Azzal érvelt, hogy lehetséges kell, hogy legyen egy önfenntartó fényforrást létrehozni, amely önmagát a végtelenségig erősíti, túllépve a téridőn az Alkotóig, és ami majd Istent egy halálos energiasugárral sújtja. A két férfi megigazította a védőszemüvegét és Rodrick elfordította a kapcsolót. A sötét lencsén keresztül egy fénymintázatot láttak, miközben a fénysugarak mértani formákat vettek fel. A fény lassan erősödött és a fényerősség nőni kezdett, bekebelezve a tükröket, a munkapadot, és az egész szobát. Egy pillanattal később a fény eltűnt. „Ennyi volt,” jelentette be Rodrick „Isten halott”.
Harry körbenézett, de minden teljesen normálisnak tűnt. „Badarság!” - morogta. Rodrick levette a védőszemüvegét, hogy körbenézzen a szobában. Harry akkor döbbent rá az igazságra, amikor megpilantotta barátja üres tekintetét… Rodrick tényleg megölte Istent, de eközben megölte az összes élőlény lelkét. Az élet ment tovább, és az univerzum hatalmas óraműve tovább ketyegett a mechanika törvényei szerint, de csak az emberek szemébe kellett néznie, hogy lássa, odabent mind halottak voltak. Nem volt többé szépség, értelem, belső élet. „Ez volt az, amit Isten adott, amikor még élt.” - tűnődött Harry. És ez mind nincs többé.
A fenti egy összefoglaló Barrington Bayley, az 1970-es években írt: „Az isten fegyver” c. sci-fijéből. Manapság a figyelemreméltó technikai fejlődés ellenére, Rodrick tervét sokan feleslegesnek, és reménytelenül egyszerűnek tartanák, a gonosz természetéről nem is beszélve. De Bayley története a mai napig erőteljes, mert a legtöbbünknek ismerős az az érzés, hogy az ember több, mint a fizikai részeink összessége. Kell lennie valaminek a testünket alkotó atomokon kívül – egy esszencia, egy szellem, valami becses és gyönyörűnek. Röviden: egy léleknek. Ez a megérzés mélyen az emberi pszichében gyökerezik, és kultúrától és kortól függetlenül ismerik az emberek. Ahogy Mark Baker és Stewart Goetz megjegyzi „A lélek hipotézis” c. könyvükben: „A legtöbb ember a legtöbb helyen, kortól függetlenül hitt abban, hogy az embereknek van valamiféle lelke”.
Ez a megérzés központi szerepet játszik a vallásos hiedelmek kialakulásában. II. János Pál pápa a híres Pápai Tudományos Akadémia előtt, 1996 októberében mondott beszédében erről beszélt, amikor kijelentette, hogy az emberi test lehet, hogy létező anyagból áll, de a lelkét Isten saját kezűleg teremtette. A pápa azt állította, hogy az elmét, mint az evolúció termékét értelmezni összeférhetetlen az emberről ismert igazsággal. A lélekben való hit a mai észak-amerikai kultúrában is él és virul, amint azt több közvéleménykutatás is mutatja. A saját Rutgers egyetemi felsőfokú pszichológia óráimon résztvevő diákjaim körében végzett kutatásaim során is azt találtam, hogy a diákok nagy része hisz abban, hogy van lelke. Mi több, ezeket a megérzéseket újra meg újra könyvek, tévésorozatok, filmek és kijelentések egész sora erősíti meg, amit mindenféle olyan írók és guruk kreálnak, akik azt állítják, meggyőző bizonyítékot találtak a lélek létezésére. A lélek halhatatlanságába vetett hit még a Newsweek 2012, október 12.-i számának címlapjára is felkerült, a következő címmel: „A Mennyország igaz: Egy orvos tapasztalatai a túlvilágról”.
Ezzel a véleménnyel éles ellentétben a jelenlegi tudományos konszenzus elutasítja a lélek fogalmát, valamint bármilyen, az agytól független szellem létezését. Ez az, amit Francis Crick, a DNS társfelfedezője a „Hihetetlen hipotézis”-nak nevezett. Crick szavaival élve: „Te, az örömeid és gondjaid, az emlékeid és a vágyaid, az egyéniséged, önazonosságod, és a szabad akaratod tulajdonképpen nem több, mint az idegsejtjeid és a hozzájuk kapcsolódó molekulák együttműködése.”
A filozófus Owen Flanagan az emberekről alkotott tudományos képpel kapcsolatban hangsúlyozza, hogy „meg kell törnünk az emberekről szóló mítoszok varázsát azáltal, hogy kigazolunk néhány vallásfilozófiából származó tévhitet. A lélekben való hit elengedése a minimum. Tulajdonképpen a lélektelenítés a tudományos kép legfőbb következménye.” A tudományos konszenzus több tudományágon átível és magába foglalja - ahogy az várható is - az elmét vizsgáló tudományokat (pszichológia, neurológia, kognitív tudományok). A Harvard egyetem pszichológusa, Joshua Greene a következőképpen foglalja össze a helyzetet:
A legtöbb ember dualista. Intuitív módon, nem fizikai eszközként gondolunk magunkra, hanem mint testetlen elmék, vagy fizikai testekben lakozó lelkek. A legtöbb kísérleti pszichológus és agykutató nem ért egyet ezzel, hivatalosan legalábbis nem. A modern agykutatás abból a feltételezésből indul ki, hogy az elme egyszerűen az, amit az agy hoz létre. Viszont erről nem beszélünk sokat. Mi, tudósok az agyat, mint fizikai alapot adottnak tekintjük. A nagyközönség számára azonban ez kényes kérdés.
Greene szerint ezért a tudomány, mint Rodrick fegyvere megölte a lelket, de a tudósok vonakodnak bejelenteni a hírt. A lélek lehet, hogy egy nagy illúzió, de egy hasznos és megnyugtató illúzió. Ha kinyitjuk Pandóra szelencéjét akkor lehet, hogy a Harryéhez hasonló helyzetben találjuk magunkat, és mások szemébe nézve felfedezzük, hogy minden elvesztette a szépségét és értelmét.
A díjnyertes szerző, Jared Diamond egyszer megjegyezte, hogy a tudomány a felelős a beképzelt önképünk drámai megváltozásáért. Az asztronómia megtanított rá, hogy a bolygónk nem az univerzum középpontja. A biológiából megtanultuk, hogy nem Isten alkotott minket, hanem évmilliók során fejlődtünk ki a többi fajjal együtt. Ez a könyv egy újabb, az önképünket alapjaiban megrázó változásról szól. Manapság a legtöbb ember azt hiszi, hogy állati testünk és angyali lelkünk van. A tudomány mást mond. A következő oldalakon, kedves olvasó, bemutatom a történelem, filozófia és a tudomány-történeten keresztül, hogy a lélek, mint a föld-központúság, és a kreacionizmus a képzelet szüleménye, és megpróbálom elmagyarázni, hogy mi az oka ennek az illúziónak. A modern asztronómia és az evolúcióelmélet nem hozták el a világvégét. Ezen felfedezések a fejlődés félreérthetetlen jelei. Hasonlóképpen meg fogom mutatni, hogy az ellenkező állítások ellenére nem veszítünk semmit azzal, ha elengedjük a lélekről szóló hiedelmeinket, sőt még nyerhetünk is valamit ez által! Ez az a lélekemelő következtetés, amire a könyv végén szeretnék eljutni.
Szellem a gépben
1999-ben a Richard Dawkins biológus és Steven Pinker pszichológus részvételével megrendezett „Megöli a tudomány a lelket?” c. vitája során Dawkins rámutatott, hogy a lélek szónak több jelentése van. Az egyik hagyományos elképzelés szerint van bennünk valami testnélküli dolog, azaz a testet valami rejtélyes anyag spiritualizálja. E szerint az elképzelés szerint a lélek egy nem fizikai alap, ami lehetővé teszi számunkra, hogy racionálisan érveljünk és érzelmeink legyenek, tudatossá tesz, és ez adja a szabad akaratunkat. Talán a legfontosabb, hogy a lélek az a halhatatlan részünk, amely túléli a fizikai testünk halálát és képes a másvilágon is boldognak lenni, vagy akár szenvedni. Erről a lélekről van szó ebben a könyvben. Ez a lélek foglalkoztatja az emberek nagy részét. Az általam meginterjúvolt diákok a következőket írták erről:
„A lélek szerintem az egyén belső énje. Különbözik a test fizikai részétől és ez tesz azzá, aki vagyok. Ez az, amire gondolok, amikor magamra utalok beszéd közben… hiszem azt, hogy a lelkem túl fogja élni a testem halálát. Úgy gondolom, hogy a lélek örök és létezni fog jóval a halálom után is.”
„Azt hiszem a lélek az én nem-anyagi részem. Az a rész, amely külön áll úgy az elmémtől, mint a külső testemtől. Hiszem, hogy a lelkem változatlan és örök… Mert azt hiszem, hogy a lélek elpusztíthatatlan, ezért azt is hiszem, hogy túl fogja élni a testem halálát.”
„Úgy határoznám meg a lelkemet, mint a bennem levő szellemet, ami jelenleg épp emberi formában van. A lélek jellemzői, hogy tartalmazza az összes érzelmünket és érzéseinket. Hiszek abban, hogy miután meghalok, a lelkem tovább fog élni.”
A lélek szónak persze vannak más jelentései is. Ezek az érzelmi vagy intellektuális intenzitással vannak kapcsolatban, mint pl. az „előadás szelleme”. A lélek szót metafórikusan is sokféleképpen használják, mint a lélektárs, lélek kaja (soul food, afro-amerikai konyhaművészet; korábban a „soul” szót használták az afro-amerikai kultúrára is, innen ered a soul zene megnevezése is), soul zene, lélekbúvárkodás (önelemzés), eltévedt lélek, hogy csak pár példát említsünk. Viszont, amikor arról beszélünk, hogy az előadás szelleme nem volt megfelelő, vagy amikor a Titanikon odaveszett szegény lelkekről beszélünk, nem köteleződünk el egy bizonyos metafizikai nézőpont mellett. Hasonló módon ha „Úristen!”-t kiáltasz, mikor rájössz, hogy a részvényeid nagyot zuhantak, az nem tesz vallásos fanatikussá (ha bármivé, akkor materialistává tesz, habár nem afféle materialistává, ami ebben az esetben fontos). Ezért nem fogok beszélni a lélek szónak ilyen jellegű használatáról, mert ez a könyv nem erről szól, azzal az egy kivétellel, hogy mint ahogy Dawkins is tette a vita során, felhívom a figyelmet arra, hogy ezek a kifejezések léteznek.
A lékek hagyományos fogalma mögött az a feltételezés lapul, amit a filozófiai zsargon szubsztanciadualizmusnak, néha pedig karteziánus dualizmusnak is nevez, a tizenhetedik századi francia filozófus, René Descartes után. Descartes hírhedt módon amellett érvelt, hogy két alapvetően különböző anyag létezik: a fizikai anyag, ami a testünket alkotja, és a lelkünket alkotó szellemi anyag. Descartes rendszerében a lelkek és a testek közt okozati összefüggés van. A lelked nyomogatja úgymond a gombjaidat és ez az, ami rávesz arra, hogy megtégy dolgokat. Fordítva pedig, ami a testeddel történik, az a lelkeden is nyomot hagy.
Az anyag lelke
Hogyan tudjuk eldönteni tehát, hogy létezik-e lélek vagy sem? Olyan kérdés ez egyáltalán, amiről a tudomány tud mondani bármit is? Sokaknak az utóbbi kérdésre a válasz egyértelműen: Nem. Elvégre a tudomány olyan jelenségekkel foglalkozik, melyeket objektíven meg lehet figyelni és mérni. A lélek ezzel ellentétben nem mérhető, mert állítólag nem anyagi dolog. Ezért a lélek a vallás és a metafizika körébe tartozik. Ez a következtetés viszont hibás. A lélek egy tudományos hipotézis az ember struktúrájáról és működéséről (amit a biológia, pszichológia és az idegtudományok vizsgálnak), a dualizmus pedig azt állítja, hogy a lélek és a test leválasztható egymásról és egy olyan anyag létéről, amely néha okozati interakcióba lép a közönséges anyaggal (a fizika tárgyával). Tehát a lelkek a tudományos vizsgálat tárgyai lesznek, ugyanazok szerint a szempontok szerint lehet őket vizsgálni, mint bármilyen más tudományos eszmét (a fizikus Victor J. Stenger „Isten a sikertelen hipotézis” c. könyvében egy hasonló gondolatsort mutat be a további természetfeletti fogalmakat illetően). Elvégre a tudomány meg tudja mondani nekünk mi történt egy másodperc töredékével az ősrobbanás után, kb. 13.8 milliárd évvel ezelőtt, amikor még senki nem volt ott, hogy megmérjen bármit. Annyira túlzásnak tűnik a gondolat, hogy a tudománynak lehet valami mondanivalója arról, hogy miből állunk és hogyan működünk?
Képzeljünk el egy epizódot a „CSI: Miami Helyszínelők”-ből, amikor a nyomozóknak van egy gyanúsítottjuk és elkezdik a kriminalisztikai munkát. Ahogy gyűjtik a bizonyítékokat rájönnek, hogy a gyanúsítottnak nincs alibije a bűntény éjszakájára. Nem tart sokáig kideríteni azt sem, hogy mi lehetett az indok a gyilkosságra. A legkorszerűbb felszerelést használva, fizikai bizonyítékokat fedeznek fel, melyek a gyanúsítottat a gyilkosság helyszínéhez kötik – vércseppek a gyanúsított ruháján, amely egyezik az áldozat vércsoportjával, DNS bizonyíték, amely megerősíti, hogy a vér az áldozaté volt, valamint föld a gyanúsított cipőjén, melynek kémiai összetétele egyezik a bűntett helyszínén található földdel. Egy olyan videófelvétel is a nyomozóink kezébe kerül, melyet a helyszínen levő biztonsági kamera készített a megfelelő időpontban és digitális képjavítás segítségével már jelentős bizonyítéknak számít. Egy nagyon jó arcfelismerő szoftver segítségével tudják azonosítani a gyanúsítottat a bűntény helyszínén.
Ha csak önmagában vesszük kevés, ha egyáltalán van olyan nyom, amit az igazságügyi nyomozóink találtak, és ami terhelő bizonyítéknak számítana. A cipőjén talált föld egy, a gyilkosságot megelőző estén, a helyszín környéken tett sétából is származhat. Ha az áldozat és a gyanúsított ismerte egymást, és ha talán együtt töltöttek egy estét a gyilkosság előtt, akkor lehet, hogy az áldozat, akinek gyakran volt orrvérzése akkor szennyezte össze a gyanúsított kabátját. Mivel a kabát sötét színű volt, a gyanúsított nem vette észre a vércseppeket csak az után, hogy a rendőrség letartóztatta a következő napon. Ami a többi bizonyítékot illeti, biztos vagyok benne, hogy ugyanúgy lehet hihető magyarázatot találni bármelyikre. Csak amikor együtt nézzük a bizonyítékokat, akkor érvényesül az összesített erejük, és ahogy gyűlnek, hamarosan elérhetjük azt a pontot, amikor már nem éssszerű arra a következtetésre jutnunk, hogy a gyanosítottunk ártatlan.
A törvényszéki nyomozós analógia találó, mert azt is bemutatja, hogyan jut a mindennapi tudomány arra a következtetésre, hogy valószínűleg nincs lelkünk. Az egyik célom ezzel a könnyvel az, hogy bemutassam a pszichológiából, biológiából, az idegtudományból, a filozófiából és a természettudományokból származó bizonyítékokat, melyek együttesen figyelmbe véve megsemmisítik a lélek hipotézist. Figyeljük meg, hogy ha intellektuálisan őszinték akarunk lenni, a következtetés nem az, hogy létezik lélek vagy sem, hanem hogy nincs jó okunk azt feltételezni, hogy van lelkünk, és jó okunk van azt gondolni, hogy nincs lelkünk. A következtetéseim előrejelzésére meg fogom mutatni, hogy a lélek hogyan csökkent a tudomány fejlődésével, hogy nincs objektív bizonyíték a lélek hipotézisre, hogy nincs ismert formalizmusa a lélek anyagának, hogy a lélek szembemegy mindazzal, amit a modern tudományról tudunk, és hogy a lélek létezésének nincsen semmilyen magyarázó ereje. Röviden, meg fogom mutatni, hogy a léleknek pontosan azok a tulajdonságai vannaki, mint valami olyasminek, ami nem létezik.
Amellett fogok érvelni, hogy úgyanúgy, ahogy a többi káros gondolat esetében, amit a múltban elhittünk, a lélekben való hitnek is káros következményei vannak, és ez akadályozza a fejlődést. A középkori Európában, a nagy pestisjárvány idején az emberek gyakran bevarrták a szájukat és levágták a nyelvüket attól való félelmükben, hogy megsértik Istent. Ez egy teljesen racionális cselekedet volt, még akkor is, ha rettenetesen szadisztikus, mert egy mélységesen hibás elméletre alapult. Helyettesítsük az Isten haragját a kórokozó elmélettel, és a szadista szokás elveszíti a létjogosultságát. Kevésbé drámai módon, de hasonló fogalmi értelemben meg fogom mutatni, hogy a lélekben való hitünk az akadálya egy emberibb társadalom kialakításának. A dualista intuíciónk miatt van homály az olyan fontos társadalmi kérdéseket érintő vitákban, mint az abortusz, őssejtkutatás, és a méltóságos halálhoz való jog. Az igazságról való intuítív megérzésünk, és ez által az egész igazságszolgáltatási rendszerünk - ami az Egyesült Államokban általában erélyes és elfogult -, amint látni fogjuk, talán szintén a dualista feltételezéseken alapszik. Ezek rendkívül fontos témák, melyekkel mint társadalom, a lehető legjobb tudásunk szerint kellene foglalkoznunk, nem pedig a hagyományos elgondolások szerint, melyeknek nincs semmilyen hiteles, tudományos alapja.
Ennek a könyvnek a lapjain, kedves olvasó, végigvezetlek az alábbi következtetéseken:
A hagyományos lélekfelfogás ugyanannyira tudományos hipotézis a saját szerkezetünkről és működési módunkról, mint amenynire metafizikai állítás. Ezért a lélek létezésének megállapítása egy objektív törekvés, ami a tudomány hatáskörébe tartozik.
A sok ellenkező állítás ellenére a valóságban nincs hihető bizonyíték a lélek létezésének alátámasztására.
A modern tudomány minden okot megad rá, hogy azt higgyük, nincs lélek.
Semmit sem vesz el morális, spirituális vagy esztétikai szempontból, ha feladjuk a lélekben való hitet. Tualjdonképpen még nyerhetünk is vele.
Az emberről alkotott tudományos kép, amit az Egyesült Államokban annyira félnek és szidnak az alapja egy magabiztosságot adó és gyakorlatilag hasznos alternatívának, ami a lélek mítoszt illeti.
Általánosan mondhatjuk azt, hogy a lélek elleni érvek hasonlítanak a tizenkilencedik századi éter fogalmához. Az éterről azt hitték, hogy egy láthatatlan, rejtélyes anyag, amiben a fény terjed. Az éter gondolatát valamikor komoly tudósok is használták, de ahogy a tudásunk fejlődött az ilyen anyag szükségtelenné vált, és a hipotézist végül elvetették. Érzelmi szempontból az éter és a lélek bukása közt ég és föld a különbség. A legtöbb emberenek nem volt véleménye, és még kevésbé érzelmei az éter létezésével kapcsolatban. Az életükben semmi nem függött attól, hogy létezik-e éter vagy sem, és a szent tanok nem írtak semmit az éterről, vagy ennek metafizikai jelentőségével kapcsolatban. Amikor viszont a lélekről van szó, akkor teljesen más a helyzet. Sokaknak az anyagtalan lélek létezése a személyes meggyőződésük része, amire a világnézetük is alapszik. Nem csoda tehát, ha ezeknek az embereknek a lélek élet-halál kérdése (azoknak, akik hisznel a túlvilági életben ez szó szerint is értendő).
Ezek az elgondolások előhoznak egy fontos szempontot, ami a tudományos és szkeptikus körökben rendszeresen felmerül: a hangnem kérdését. A néhai Carl Sagan, aki rengeteget tett a szkepticizmusért és a nagyközönség tudományos ismeretei érdekében úgy vélte, hogy amikor a szkepticizmust a nagyközönséget érintő dolgokra alkalmazzuk - mint ebben az esetben is -, gyakran hajlamosak vagyunk lekicsinylően beszélni, és elfelejtük, hogy a hívők is emberek, akiknek valódi meggyőződéseik és érzéseik vannak, emberek, akik mint a tudósok és a szkeptikusok, próbálják megérteni a világot és rájönni, hol van benne a helyük, és mi lehet mindennek az értelme.
Amikor megszáll az ihlet
Mi vehet rá valakit, hogy nyilvánosan, akár Andersen híres meséjében a gyerek, világgá kürtölje, hogy a királynak nemhogy ruhája, de még lelke sincs? Az egyik kedvenc válaszom az, amit az egyik kollégám mondott: „Azért fizetnek, hogy megtudjam az igazságot, majd bejelentsem azt!” (Az igazság kedvéért: ezt a megjegyzést valószínűleg viccnek szánta, és amúgy is, nem minden igazság egyenlő.) Azoknak közülünk, akik pszichológiát, idegtudományt, vagy kognitív tudományokat tanítunk, a lélek a közmondásbeli (kilógó) lóláb.
Mi, kognitív tudósok gyakran beszélünk az elme fizikai alapjáról, és olyan kifejezéseket használunk, mint „az elme az, amit az agy csinál”. Kevésbé gyakran beszélünk azonban nyilvánosan arról, hogy mit jelent az elme fizikai alapja a hagyományos személyiség-fogalomra vonatkozóan. Ez kétségtelenül amiatt van - ahogy Joshua Greene is rámutatott -, hogy a lélek-kérdés kényes dolog. De csak azért, mert egy téma érzékeny még nem jelenti azt, hogy nem kellene beszélnünk róla. Tulajdonképpen mi pontosan az ilyen oktatással foglalkozunk, ezért kell pontosan az ilyen dolgokról beszélnünk, mert érzékenyek és ritkán van szó róluk nyilvánosan. Elvégre a papok, filmrendezők, és politikusok nyiltan beszélnek a lélekről, a tudósok miért ne tehetnék ezt?
Mondani sem kellene (de még jobb, ha kimondjuk - ahogy az egyik középiskolai tanárom szokta mondani), hogy egy ilyen párbeszéd célja nem az, hogy addig zalkassuk azokat, akik hisznek a lélek létezésében, amíg meggondolják magukat. A cél inkább az, hogy szabad teret teremtsünk, ahol az ötleteket az összes szempontból, cenzúra és diszkriminációtól való félelem nélkül meg lehet beszélni, és ahol az emberek eldönthetik maguknak, mely ötleteket tartanak a legmeggyőzőbbnek. Ha a tanárok, oktatók, tudósok, és írók maguk sem tudnának beszélni az érzékeny, idejétmúlt vagy vitatott témákról, mert ezek, nos, érzékenyek, idejétmúltak, vagy vitatottak, akkor ugyanúgy, mint Harry és Rodrick világában, az okatás is elvesztené az értékét és az értelmét.
Ironikus módon, az igazságosság és a különböző szempontok elismerése pontosan az, amit a mai Amerikában bizonyos „vitatott”-nak nevezett témák hívei követelnek. Vegyük példának az örök vitát a kreacionizmus és az evolúció közt, ami több évtizede tart Amerikában (az európai barátaink legnagyobbb döbbenetére). Az egyik gyakori érv, amit az intelligens tervezettség (a kreacionizmus legújabb fajtája) támogatói hangoztatnak az, hogy igazságosnak kell lennünk és a „vita” mindkét oldalát be kell mutatnunk. „Tanítsuk a vitát és hagyjuk, hogy a diákok maguk döntsék el!” hallhatjuk gyakran (néha olyan prominens személyiségektől, mint az Egyesült Államok elnöke). Az evolúció és intelligens tervezettség közti „vitát” jó ötlet lenne tanítani, ha lenne egyáltalán ilyen értelmes „vita”. Annyi biztos, hogy létezik egy óriási mesterséges, és főleg észak-amerikai, nyilávonos térben folytatott vita, de ennek nincs megfelelője a tudományos berkekben (ezért tettem idézőjelbe a vita szót fentebb).
Ha a lélek létezéséről van is vita, akkor az elég csendes, legalábbis az evolúcióval kapcsolatos vitához képest. Mindazonáltal, míg az amerikai lakosság többsége hisz a lélek létezésében és ennek a halál utáni továbbélésében, a tudományos világ nagy része maga mögött hagyta ezt a hagyományos fogalmat. Van tehát két világképünk, amelyek nem is lehetnének különbözőbbek, és ha tényleg szeretnénk igazságosak lenni és biztosítani, hogy a különböző nézőpontok ugyanannyi figyelmet kapjanak, akkor ideje a mikrofont átadni a tudósoknak. Ahogy a pszichológus Paul Bloom fogalmazott: „Ezek a dolgok túlságosan fontosak ahhoz, hogy az ügyvédek, politikusok és teológusok kezében hagyjuk őket”.
Julien Musolino francia-amerikai kognitív tudós és a Rutgers Egyetem docense, ahol a Pszicholingvisztika tanszék vezetője, és kettős megbízásban dolgozik a Pszichológia és a nemzektözileg ismert Kognitív Tudományok Központjában. Több, mint harminc tudományos cikk szerzője. Kutatását az Országos Egészségügyi Intézet és a Nemzeti Tudományos Alap támogatta.
