Daniel C. Dennett írása

Zuhanó repülőn nincsenek ateisták – tartja egy régi ám kétes értékű mondás, amelyet néhány anekdotaszerű bizonyítékkal szoktak alátámasztani híres ateistákról, akik visszatértek a halálközeli élményekből, és bejelentették, hogy megváltozott az álláspontjuk. Az 1989-ben elhunyt brit filozófus, A. J. Ayer egy meglehetősen új példa erre. Íme, itt egy másik elgondolkodtató anekdota.

Két héttel ezelőtt sürgősen kórházba szállítottak, ahol CT-vizsgálattal megállapították, hogy "aorta disszekcióm" van – vagyis a fő ütőér, amely a szívemből a vért szállítja, kettévált, kétcsatornás vezetéket hozva létre ott, ahol csak egynek kell lennie. Szerencsémre az a tény, hogy hét évvel ezelőtt volt egy szívkoszorúér-áthidaló műtétem, valószínűleg megmentette az életemet, mivel a gubancos hegszövet, amely az elmúlt években repkényszerűen körbenőtte a szívemet, megerősítette az aortát, és meggátolta, hogy a repedt aorta végzetes módon szivárogni kezdjen. Egy kilenc órás műtétet követően, melynek során a szívemet teljesen leállították, a testemet és az agyamat pedig 7 fokra hűtötték, hogy megakadályozzák az oxigénhiány miatti agykárosodást addig, amíg a szív-tüdő készüléket működésbe hozzák, most egy új aorta és aortaív büszke tulajdonosa vagyok. Ez az új aorta egy erős dakronszövetből készült csőrendszer, amit a sebész ott helyben varrt a megfelelő formára, és a szívemhez csatlakoztatta egy karbonszál billentyűvel, amely minden szívverésnél ad egy bíztató kis ütést.

Most, hogy a felépülés enyhébb szakaszába lépek, sok mindenről kell töprengenem – magáról a felkavaró élményről, és még inkább a támogató üzenetek áradatáról, amit legutóbbi kalandom hírének elterjedése óta kaptam. Barátaim buzgón tudakolták, hogy volt-e halálközeli élményem, és ha igen, annak milyen hatása volt régóta meglévő ateizmusomra. Volt-e megvilágosodásom? Vajon Ayer nyomdokaiba léptem-e (aki helyesbítette korábbi magabiztos álláspontját, és néhány nappal később úgy fogalmazott: "azt kellett volna mondanom, hogy a tapasztalataim gyengültek. Nem a hitem, hogy nincs élet a halál után, hanem az e hittel szembeni hajlíthatatlan attitűdöm), vagy sértetlen és változatlan maradt az ateizmusom?

Igen, volt megvilágosodásom. Sokkal tisztábban látom, mint korábban valaha, hogy amikor azt mondom: "Hála a jóságnak!" [thank goodness], akkor az nem csupán egy eufemizmus a "Hála Istennek!" [thank God] helyett. (Mi, ateisták, nem hisszük, hogy van bármilyen Isten, akinek hálálkodni lehet.) Tényleg úgy értem, hogy hála a jóságnak! Rengeteg jóság van a világban, és minden nappal egyre több jóság. Valójában ennek a fantasztikus, ember alkotta, kiváló minőségű szövetnek köszönhető, hogy ma életben vagyok. Méltó rá, hogy részesüljön mindabban a hálában, amit ma érzek, s ezt a tényt itt és most szeretném megünnepelni.

Kiknek tartozom tehát hálával? A kardiológusnak, aki lehetővé tette, hogy még évekig életben maradjak, ketyegjen a szívem, és aki gyorsan és határozottan elutasította az eredeti diagnózist, amely szerint csak tüdőgyulladásom volt. A sebészeknek, neurológusoknak, aneszteziológusoknak, perfúziós szakembereknek, akik ijesztő körülmények között órákig működésben tartották a szervezetemet. A számtalan orvosi asszisztensnek, nővéreknek, fizikoterapeutáknak, röntgentechnikusoknak, a vért vevők kisebb seregének, akik olyan ügyesen veszik le a vért, hogy szinte észre sem veszed, meg azoknak az embereknek, akik az ételt hozták, tisztán tartották a szobámat, mosták a szennyeshegyeket, amiket egy ilyen zűrös ügy kitermel, meg akik röntgenezni toltak a kerekesszékben, és így tovább. Ezek az emberek Ugandából, Kenyából, Libériából, Haitiről, a Fülöp-szigetekről, Horvátországból, Oroszországból, Kínából, Koreából, Indiából — és persze az Egyesült Államokból — érkeztek. Soha nem láttam olyan lenyűgöző kölcsönös tiszteletet, amellyel ezek az emberek egymást segítették, és a feladataikat egyeztették. Ám – minden együttműködés dacára – ez a helyi csapat nem tudta volna elvégezni a munkáját anélkül a roppant háttér nélkül, amit mások közreműködése jelent. Hálával emlékezem néhai barátomra és kollégámra a Tufts Egyetemen, Allan Cormarck fizikusra, aki megosztott Nobel-díjat kapott a CT-szkenner feltalálásáért. Allan, egy újabb életet mentettél meg posztumusz, de ki számolja már? A világ jobb lett a munkád nyomán. Hála a jóságnak. Azután ott van az orvoslás egész rendszere, mind a tudomány, mind a technológia, amely nélkül az egyének legjobb szándékú erőfeszítései is nagyjából haszontalanok volnának. Így hát hálás vagyok a szerkesztőbizottságoknak és szakértőknek, múlt- és jelenbelieknek egyaránt, akik a Science, Nature, American Medical Association, Lancet, és az összes többi tudományos és orvostani intézmény mögött állnak, amelyek megteremtik a fejlődést, felderítik és kijavítják a hibákat.

Bálványozom a modern orvoslást? A tudomány a vallásom? Egyáltalán nem. Nincs a modern orvoslásnak egyetlen olyan aspektusa sem, amelyet felmentenék a legszigorúbb vizsgálódás alól, és most rögtön meg tudnék nevezni egy sereg komoly problémát, ami még megoldásra vár. Ezt persze könnyű megtenni, hiszen az orvoslás és a tudomány világa eleve elkötelezett a legrögeszmésebb, legalaposabb és legalázatosabb önértékelés iránt, amit emberi intézmények valaha is ismertek, és rendszeresen nyilvánosságra hozza az önvizsgálat eredményeit. Éppen ez a nyílt, racionális kritika – még ha tökéletlen is – a titka ezen emberi vállalkozások elképesztő sikerének. Mindennap mérhető fejlődés történik. Ha az aortám egy évtizeddel korábban szakadt volna el, semmilyen ima nem mentett volna meg. Ma sem mindennapi az esetem, de az esélyeim nem voltak éppenséggel rosszak. (Manapság az aorta disszekcióval kezelt paciensek durván 33 százaléka meghal, ha nem kezelik őt a roham bekövetkeztétől számított huszonnégy órán belül. A rákövetkező órában pedig romlanak az esélyek.)

Egy dolog különösen megdöbbentett, amikor összehasonlítottam az orvoslás világát, amelytől most az életem függött, azokkal a vallásos intézményekkel, amelyeket az elmúlt években igen behatóan tanulmányoztam. Az egyik legnyájasabb, legvigasztalóbb téma, amely minden vallásban megtalálható (amennyire tudom), az az a gondolat, hogy ami a szívedben van, az számít igazán: ha jó szándékaid vannak, és megpróbálod azt tenni, ami (Isten szava szerint) helyes, akkor ez minden, ami elvárható. Nem így az orvoslásban. Ha tévedsz, különösen akkor, amikor valamit jobban kellett volna tudnod, akkor a jó szándék szinte semmit sem ér. És míg a vallások ünneplik, ha valaki a hitre támaszkodik, és további alapos vizsgálódás nélküli cselekszik, addig az orvoslásban ez halálos bűnnek számít. Komolyan megrónák, ha ugyan nem tiltanák el végképp a praxistól azt az orvost, aki az aortikus aneurizma kezelésére vonatkozó személyes revelációiba vetett vallásos hite alapján teszteletlen kísérletezésekbe bocsátkozna. Persze vannak kivételek. Megtűrnek néhány hencegő, kockáztató pionírt, de ők csak ritka kivételekként létezhetnek a módszeres kutató eszménye mellett, aki aprólékosan kizár minden más lehetséges elképzelést, mielőtt a sajátját alkalmazni kezdené. A jó szándék és az inspiráció egyszerűen nem elegendők.

Más szavakkal, noha a vallások talán emberséges célt szolgálnak, amennyiben általuk sokan elégedettnek érzik magukat azzal a morális szinttel, amit el tudnak érni, egyetlen vallás sem követeli meg a tagjaitól a morális felelősség olyan magas színvonalát, amit a tudomány és az orvoslás szekuláris világa megkövetel. És nem csak a "top" színvonalról beszélek – azoknak a sebészeknek és orvosoknak a színvonaláról, akik nap mint nap életről és halálról hoznak döntéseket. A laboránsok és a konyhások lelkiismereti szintjéről is beszélek. Ez a hagyomány az ésszerűség és az empirikus kutatás korlátlan alkalmazásába veti a hitét, az ellenőrzésbe és ismételt ellenőrzésbe, valamint abba a szokásba, hogy rákérdezzünk: "Mi van, ha tévedek?" Sohasem engedi meg, hogy a hitre vagy a közösséghez való tartozásra hivatkozzunk. Képzeljük el, milyen fogadtatásban részesülne egy olyan tudós, aki azzal próbálna előállni, hogy mások azért nem tudják megismételni az eredményeit, mert egyszerűen nem osztják az ő laboránsainak a hitét. Hogy visszatérjek fő mondandómhoz: az ész és a nyílt kutatás e hagyományának a jósága az, amelynek ma az életemet köszönhetem.

Mégis, mit mondok azoknak a vallásos barátaimnak (igen, jó néhány vallásos barátom van), akikben megvolt a bátorság és őszinteség, hogy elmondják, imádkoztak értem? Szívesen megbocsátok nekik, mert kevés frusztrálóbb körülmény van annál, mint amikor az ember semmilyen közvetlenebb módon nem tud segíteni egy szerettének. Bevallom, bánom, hogy én nem tudnék (őszintén) imádkozni a barátaimért és a családtagjaimért szükség idején, így hát értékelem az igyekezetet, noha világosan látom a hiábavalóságát. Vallásos barátaim mondatait meglehetősen készségesen lefordítom valami olyasmire, amit a hozzám hasonló gondolkodású emberek szoktak mondani nekem: "Gondolok rád, és teljes szívemből kívánom (ez egy újabb hatástalan ám ellenállhatatlan önkéjelgés), hogy rendben túl legyél rajta." A tény, hogy ezek a kedves barátok gondolnak rám, és vették a fáradságot, hogy ezt a tudomásomra hozzák, önmagában, minden természetfeletti támogatás nélkül is nagyszerű, frissítő. Az üzenetek, amiket a családomtól és barátaimtól a világ minden részéről kaptam, az én esetemben szó szerint szívmelengetőek voltak, és hálás vagyok az (attól tartok, valóban mániás méreteket öltő) hangulatjavulásért, amit mindez okozott bennem. De nem viccelek, amikor azt mondom, hogy meg kellett bocsátanom a barátaimnak, akik azt mondták, hogy imádkoznak értem. Ellenálltam a kísértésnek, hogy azt válaszoljam: "Köszönöm, méltányolom, de vajon kecskét is áldoztál?" Ugyanolyan érzéseim vannak ezzel kapcsolatban, mintha valamelyikük azt mondta volna: "Épp most fizettem egy vudu doktornak, hogy mondjon el egy varázsigét az egészségedért." Micsoda naiv pénzpocsékolás, mikor azt a pénzt más, sokkal fontosabb ügyekre is el lehetett volna költeni! Ne várják, hogy hálás legyek, de még azt se, hogy közönyös. Értékelem a gyengéd és nagyvonalú lelkületet, ami motivált téged, de bárcsak találtál volna valami sokkal ésszerűbb módot rá, hogy kifejezd.

Vajon nem túl kegyetlen mindez? Nyilván senkinek sem árt, ha azok, akik őszintén tudnak imádkozni, imádkoznak értem. Nem, én ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Egyrészt, ha tényleg hasznos dolgot akarnának csinálni, akkor az imára szánt idejüket valamilyen fontos ügyre fordíthatnák, amiért tudnak is valamit tenni. Másrészt ma már elég biztos alapunk van azt hinni, hogy a közbenjáró ima egyszerűen nem működik (lásd pl. a nemrég a Harvardon publikált Benson-tanulmányt). Bárki, aki ezt a kutatást egy vállrándítással elintézi, ravaszul aláássa annak a valódi jóságnak a tekintélyét, amelynek épp köszönetet mondok. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy fenntartsd a mítoszt, miszerint az ima hatásos, akkor a bizonyítékok fényében magyarázattal tartozol. Addig is, amíg nincs magyarázat, elnézem, hogy átadod magad a hagyományaidnak. Tudom, hogy a hagyomány milyen megnyugtató tud lenni, de szeretném, ha észrevennéd, hogy amit csinálsz, az morálisan legalábbis problémás. Ha egyáltalán fontolóra vennéd azt, hogy egy orvos ellen, aki rosszul kezelt téged, gondatlansági keresetet nyújts be, vagy hogy beperelj egy gyógyszercéget, amelyik nem végezte el az összes szükséges ellenőrző tesztet, mielőtt eladott neked egy ártalmas gyógyszert, akkor be kell látnod, hogy hallgatólagosan elismered a racionális kutatás magas színvonalát, amelyhez az orvoslás világa tartja magát, és mégis átadod magad egy olyan gyakorlatnak, amelynek egyáltalában nincsen ismert ésszerű igazolása, fogod magad, és részt veszel benne. (Képzeld el, milyen dühös lennél, ha a gyógyszercég naivan azt válaszolná a keresetedre, hogy "Pedig jámboran és erősen imádkoztunk a gyógyszer sikeréért! Mi mást kíván még?")

Abban, hogy a "Hála Istennek!" helyett azt mondod, "Hála a jóságnak!", az a legjobb, hogy a jóságnak valóban számtalan módon leróhatod a háládat – úgy, hogy elhatározod, még többet teremtesz belőle a következő nemzedékek számára. Hála a jóságnak mondjuk Randy Newman zenéjéért, ami nem létezhetett volna a csodálatos zongorák és hangstúdiók nélkül, nem beszélve arról a zenei hozzájárulásról, amit a nagy komponisták tettek Bachtól Wagneren keresztül Scott Joplinig és a Beatlesig. Hála a jóságnak a friss ivóvízért a csapban, és az élelemért az asztalon. Hála a jóságnak a tisztességes választásokért és a hiteles újságírásért. Ha ki akarod fejezni a jóság iránti háládat, akkor ültethetsz fát, enni adhatsz egy árvának, könyveket vásárolhatsz az iszlám világban élő iskolás lányoknak, vagy ezer más módon hozzájárulhatsz az élet kézzelfogható javulásához ezen a bolygón most és a közeli jövőben.

Vagy hálát adhatsz Istennek. De maga az ötlet, hogy Istennek meg lehet fizetni valamiféle tartozást, nevetséges. Mit kezdene egy mindentudó, mindenható lény (Az ember, akinek mindene megvolt) egy efféle jelentéktelen viszonzással? (Ráadásul a keresztény hagyomány szerint Isten örök időkre megváltott minket az adósságtól azáltal, hogy feláldozta egyetlen fiát. Ezt a kölcsönt próbáld visszaadni!) Igen, tudom, hogy ezeket a témákat nem kell szó szerint érteni; szimbolikusak. Elismerem, de akkor azt az elképzelést is szimbolikusan kell érteni, hogy az Istennek való hálálkodással ténylegesen valami jót teszel. A szimbolikus jó helyett én a valódi jót preferálom.

Mégis megbocsátok azoknak, akik imádkoznak értem. Úgy tekintek rájuk, mint makacs tudósokra, akik még jóval azután is elutasítják a nekik nem tetsző bizonyítékokat, miután rég a nagyvonalú, megengedő hozzáállás volna a megfelelő. Dicséretes, hogy ragaszkodsz az álláspontodhoz – de ne feledd: a hagyományhoz való ragaszkodás nem elég. Folyton meg kell kérdezned magadtól: mi van, ha tévedek? Azt hiszem, hosszú távon a vallásos emberektől elvárható lesz, hogy alkalmazkodjanak ugyanazokhoz a morális mércékhez, amelyekhez a szekuláris emberek alkalmazkodnak a tudományban és az orvoslásban.

Forrás.