A.C. Grayling tollából (a Meditációk humanistáknak kötetből – 2002)

A keresztények máglyán égették egymást, teljesen meggyőződve afelől,

hogy az összes apostol is úgy cselekedett volna, ahogy ők – Lord Byron

A kereszténység egy keleti vallás, amely, mikor betört a klasszikus ókori világba, teljesen elborította azt, és megváltoztatta fejlődésének irányát. Nem túl gyümölcsöző azon spekulálni, hogy hogyan alakult volna a Nyugat története, ha a kereszténység rövid idő alatt kimúlt volna, mint csupán egy sokadik verziója az ismert közép-keleti témának – a meghaló és feltámadó isten, az Egyiptomi mitológiától az orfeuszi rítusokig. De alább megpróbáljuk.

 Először is, Platón és Arisztotelész akadémiáit nem zárták volna be 529-ben „pogány” tanításaikra hivatkozva. A helyzet külön iróniája, hogy a bezárójuk, Justinianus az általa Konstantinápolyban épített nagy templomnak a „Szent Bölcsesség Temploma” nevet adta. Másodszor, nem léteztek volna azok a keresztények sem, akik véget vetettek az olimpiai játékoknak 393-ban, mert nem szerették az atléták meztelenségét. A „gymnos” szó, amiből a gimnasztika származik, „meztelen”-t jelent.

A kereszténység védelmezői mondhatják, hogy azon véletlen nélkül, amely által a kereszténység a Római Birodalom államvallása lett, szegényebbek lennénk a reneszánsz művészet Angyali Üdvözleteivel és Megfeszítéseivel. De ha szembeállítjuk a keresztény történelem vérességével – keresztes hadjáratok, inkvizíció, vallásháborúk, boszorkányégetések, elnyomó morál és a szexszel szembeni ellenségesség – ez egészen kis veszteségnek tűnik. Az Angyali Üdvözletek helyett Daphnét Kergető Apollók, Procris Halálák, Fürdőző Dianák és hasonlók képeiben gyönyörködhetnénk. Minden mérce szerint, talán a puritán szelleműek halálszagú és komor mércéje kivételével, a paphoszi habokból kiemelkedő Aphrodité végtelenül inkább életigenlő szimbólum, mint egy komor keresztábrázolás.

A vallást erősen jellemzi az az attitűd, hogy nem veszik szó szerint azokat a dolgokat, amelyek kényelmetlenek lennének. Vegyük ezt az igehelyet Sámuel könyvéből – Károli Gáspár fordításában, csodás prózai mű – és kérdezzük meg, mennyire teszi vonzóvá a vallást: „Sámuel pedig monda: Hozzátok ide előmbe Agágot, Amálek királyát. És elméne Agág kényesen ő hozzá, és monda Agág: Bizonyára eltávozék a halál keserűsége. És monda Sámuel: Miként a te kardod asszonyokat tett gyermektelenekké, úgy legyen gyermektelenné minden asszonyok felett a te anyád! És darabokra vagdalá Sámuel Agágot az Úr előtt Gilgálban.”

Ha Agág feldarabolása isteni örömöt okoz, akkor Goethe Prométheusza jellemzi jól az isteneket: „Nincs a világon semmi silányabb, miként ti, istenek. Áldozatokból tengtek nyomorultul s lanyha imákból híztok ti dicsőre. Fölkopna az állatok is, ha a földön nem volna gyerek és koldusi fajzat, rongy, balga bolondok.” (Kosztolányi Dezső)

Leslie Stephen jegyzi meg, hogy amíg a vallás virágzik, az etikai vizsgálódás a kazuisztriára, az esetenkénti jogra korlátozódik, vagyis az isteni parancsok értelmezésének tudományára. Ezek végső igazolása egy szép latin nevű logikai hibán nyugszik: az argumentum ad baculumon ([bunkós]botra hivatkozó érvelés, ill. erő(szak)ra hivatkozó érvelés), amit a következőképp lehet elmagyarázni: A vallásos válasz az erkölcsi szkeptikus kérdésére, miszerint „miért kéne így és így tennem?”, az, hogy „mert Isten azt mondta”. De ez csak egy finom módja annak, hogy azt mondjuk: „mert különben meg leszel büntetve.” Erről szól az argumentum ad baculum, az „erőre hivatkozás”. De a fenyegetés nem egy logikai magyarázat arra, hogy egyik tett helyett a másikat válasszuk. Ha van egy olyan büntető-bosszúálló istenség, mint amilyen a keresztény, akkor célszerű lehet engedelmeskedni, hogy elkerüljük a pokol lángjait, de a büntetéssel való fenyegetőzés nem egy erkölcsi alapú indok az engedelmességre.

A vallás apologétái azt állítják, hogy a motivációnk arra, hogy morálisan jót cselekedjünk, nem az isteni bosszú, hanem az Isten és embertársaink iránti szeretet kell legyen. De ez csak kegyes álca, akármennyire is jó szándékú. A vallásos nézet szerint ugyanis, ha valaki nem ezen érzések alapján cselekszik, sőt, ha nem is érzi őket, akkor nem menekül attól a helytől, ahol sírás lesz és fogaknak csikorgatása. Annak a fügefának a sorsára jut, amely, ahogy egy még környezetileg érzéketlen bibliai szöveg írja, el lett átkozva, mert nem hozott gyümölcsöt, amikor annak nem volt ideje.

A szekuláris moralista azt mondaná: Ha a szeretet (a görög agapé és a latin caritas értelmében) az erkölcsösség forrása, akkor mi jelentősége van egy istenség létének vagy nemlétének? Miért ne indíthatna az etikus életre a saját szeretetérzésünk? Egy isten létezése semmit nem ad a morális helyzetünkhöz, kivéve egy láthatatlan rendőrt, aki látja, mit teszünk (még magunkban és az éjszaka sötétjében is), valamint halálunk utáni fenyegetéseket rossz viselkedésünk esetére. Ezek a kiegészítések nemigen gazdagítják a morális életünket, minthogy az alátámasztás, amit kínálnak, félelemből és fenyegetésből áll, ami pont az, amitől, egyéb dolgok mellett, az erkölcsös élet meg kíván óvni bennünket.

Így adódik a kérdés: Miért van az egyházaknak kiváltságos helyzetük – gyakorlatilag majdnem kizárólagos – a morálról szóló társadalmi vitában, miközben vélhetően ők a legkevésbé kompetens szervezetek?

Ha ez az állítás ellentmondásosnak tűnik, az azért van, mert hozzászoktunk, mintegy reflexből, hogy helyet adjunk az egyházfiaknak, amikor morális dilemmákról van szó. Ennek elég fura oka van. Az egyházak mindig is mániákusan törődtek az emberi élet egy kis szeletével, leginkább a szexualitáshoz kötődővel. Mindig is törekedtek arra, hogy mederbe tereljék és korlátozzák a nemiséget, és a témához kapcsolódó emberi züllöttség hangos kárhoztatásával valahogy az általános erkölcsi autoritás rangjára tettek szert. De könnyen megmutatható, hogy vagy irrelevánsak a morál valódi kérdései szempontjából, vagy egyenesen amorálisak.

A modern, fejlett társadalmakban értékelünk olyasmiket, mint személyes autonómia, eredményes kenyérkereset, gondoskodás a családról, takarékosság rosszabb időkre, és az elismerés kiérdemlése a munkánkban. A keresztény moralitás pont az ellenkezőjét tanítja. Azt mondja, ne gondolj a holnappal – „nézd a mezők virágait, akik nem aratnak, nem fonnak”, és hogy adjuk mindenünket a szegényeknek. Figyelmeztet, hogy könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a mennyek országába. Egy istenség akaratának való teljes behódolást diktál, ami a személyes autonómiának és felelősségnek az ellenkezője. Egy ilyen moralitás teljesen ellentétes a kortárs társadalom normáival és gyakorlatával. A legtöbben figyelmen kívül hagyják az ellentétet ezen nézetek és a modern ethosz között, és az egyházak nem erőltetik. De ha valaki venné a fáradságot megvizsgálni, hogy a keresztény – vagy bármely vallási – moralitás mit követel, meglepődne, hogy 180 fokban ellentétes azzal, amit most normálisnak és követendőnek tartunk, és látná – függetlenül attól, hogy a keresztény vagy a kortárs moralitás a „helyes” -, hogy az előbbi miért irreleváns az utóbbi számára.

De a vallásos morál nemcsak irreleváns, hanem anti-morális is. Jelenkorunk nagy morális kérdései az emberi jogok, háború, szegénység, a gazdagok és szegények közti óriási különbség, azon tény, hogy a harmadik világban minden két és fél másodpercben meghal egy gyermek alultápláltságban vagy kezelhető betegségben. Az egyházak megszállottsága a házasság előtti szexszel és azzal kapcsolatban, hogy elváltak házasodhatnak-e újra templomban, szánalmasnak tűnik az emberi szenvedés és nélkülözés ekkora tömege mellett. Elterelni a figyelmet arról, ami valóban számít, és arra a lényegtelen és amúgy is hiábavaló erőfeszítésre fókuszálni, hogy az emberek a magánéletüket a templom által jóváhagyott módokon éljék, kárt okoz a világban a jó ügyének.

De a vallás nem csak anti-morális, hanem egyenesen erkölcstelen is tud lenni. A világ más részein vallási fundamentalisták és fanatikusok nőket zárnak be, nemi szerveket csonkítanak, kezeket vágnak le, gyilkolnak, bombát robbantanak és terrorizálnak a hitük nevében. Hiba lenne azt hinni, hogy a mi nyugati, felvizezett papjaink nem gondolkoznak ugyanilyen dolgokon – történelmileg nem volt régen, amikor keresztény papok máglyán égettek embereket, ha azok nem hitték, hogy a bor vérré válik, ha egy pap imádkozik felette, és hogy a Föld a világegyetem mozdíthatatlan középpontja, vagy, hogy jelen tárgyunknál maradjunk, amikor korbácsoltak embereket, orrokat és füleket vágtak le házasságon kívüli szexért, vagy azt tanították, hogy a maszturbálás rosszabb, mint a nemi erőszak, mert utóbbiból legalább lehet terhesség. Egyes muzulmán országokban a paráznaságot mai napig halálra kövezéssel büntetik – ha még mindig a papok vezetnék az egykor keresztény világot, mitől lenne másképp?

Mivel oly sok vallásos energia megy el a szexuális viselkedés szabályozására, vagy tiltás formájában (de még a gondolatot vagy ábrázolást is), szigorúan megszabott körülményeket kivéve, vagy pedig a következményeinek kezelését tiltva, ha mégis megtörtént, van módunk látni egy sor vallásos embert, akik panaszkodó leveleket írnak a tévében mutatott meztelenséggel kapcsolatban, miközben a szomszéd gyárból tonnaszám megy a fegyverexport a világ szegénység és polgárháború által sújtott részeire. Ilyen példák és kontraszt mellett a vallásnak nagyon kevés mondanivalója lehet a morális vitákban.

A vallás védői nem késlekednek megjegyezni, hogy az egyházi alapú jótékonysági szervezetek sok jót tesznek belföldön és külföldön egyaránt. És valóban; a munkájuk, akárcsak a szekuláris (világi) segélyegyesületeké, üdvözlendő és szükséges. De három gondolat fontos. Először is, hogy a szekuláris egyesületek humanitárius elkötelezettségből cselekszenek, és nincs szükségük természetfelettire való hivatkozásra, hogy megmagyarázzák indítékukat, vagy hogy ösztönzést kapjanak. A másik, hogy szekuláris egyesület sosem használna se nyílt, se rejtett módszereket, hogy azokat, akiken segít, a maga hitén állónak, pl. római katolikusnak tüntesse fel. És harmadrészt, a jótékonyság plakátja keveset takar el vagy kompenzál abból a tengernyi szenvedésből, amivel a vallás történelme során terhelte a világot, és ami messze a nagyobbik részt teszi ki tevékenysége ismert gyümölcsei közül.

Kétségtelen, hogy az egyházaknak épp annyi joguk van kifejteni a véleményüket a rájuk tartozó kérdésekben, mint bármely más érdekcsoportnak, de ők is csak egy érdekcsoport, jellegzetes nézetekkel és erős érdekekkel. Felkérni őket arra, hogy foglaljanak állást morális ügyekben, olyan lenne, mint a rókát felkérni a rókavadászat szabályainak megalkotására. Az egyház tagjai büszkén vallottan ősi, természetfeletti hittel bíró emberek, akik olyan morális eseti, alkalmi jogra építenek, amely 2000 éve elavult; különös hát az a kérés, hogy nézeteiknek bármilyen elsőbbséget biztosítsunk azokkal szemben, amelyek egy gondolatgazdag, iskolázott, nyílt szellemű társadalomban egyébként elérhetők.

Ha egy püspök azt mondja, hogy az erkölcsiség érdekét leginkább a vallási és istennel kapcsolatok megfontolások félretevése szolgálja, akkor érdemes felfigyelni. A kérdéses püspök Richard Holloway főtiszteletes, Edinburgh püspöke és a Skót Egyház vezetője. Helyes volt őt kinevezni, hiszen, amint látszik, ő az ellentmondások gyakori felhozója, a viták felfűtője az anglikán egyházban és másutt is, a szexről, homoszexuálisokról, drogokról és abortuszról vallott liberális nézeteivel. Épp ezek a témák adják a könyvének, az „Isten nélküli moralitás”-nak a fő témáját, amelyikben egy liberális indíttatású kérést fogalmaz meg: a „beleegyezés moralitását” szeretné. A könyv címének szekuláris képzettársításai ellenére a püspök kérése elsősorban a keresztény egyházak morális konzervativizmusa ellen irányul; a már meggyőzött szekuláris liberálisok számára az érvei már régóta ismertek.

A keserűség első forrása a püspök nyája számára az az érv, hogy az erkölcsi viták jobbak Isten nélkül. Az egyik oka ennek, mondja, hogy a nem hívő, de elvi alapon álló embereket sérti az az állítás, hogy vallásosnak kell lennünk az erkölcsösséghez, ez az állítás különösen a vallás történetének sok, vérvörös, emberiség elleni bűnének fényében kétséges. De a fő – és kitűnő – érve az, hogy egy erkölcsi rendszernek meg kell állnia a saját lábán, magától értetődőként az értelem és jóakarat számára, és nem támaszkodhat az isteni fenyegetésekre, hogy kikényszerítse a betartást. Holloway úgy érvel, hogy a moralitás anno olyan társadalmi rendből merítette az ötletet, amelyben az autoritás a fentről jövő parancsolat volt – például a királytól -, de az idők változtak: a hagyomány és tekintély visszaszorulása a társadalomban, és annak az igazságtalan berendezkedésnek a vége, amely az emberiség női felét megfosztotta a teljes értékű ember státuszától, azt jelenti, hogy a „parancs moralitása” át kell, hogy adja a helyét a „beleegyezés moralitásának”, amelyben az erkölcsi megfontolások tekintettel vannak a modern világ gyakran feloldhatatlan sokszínűségére, és emberi mivoltunknak természetből származó igényeire, legyenek azok szexuálisak vagy egyebek.

Az első, azonnali hatása a morál és a vallás szétválasztásának - érvel Holloway - a bűn fogalmától való kegyes megváltás. A bűn az Istennek való engedetlenség – a morál azonban kapcsolatokról, felelősségről és gondoskodásról szól. A vallás abszolútumokkal foglalkozik, de az emberi állapotok széles skáláján nincsenek abszolútumok, csak versengő jóságok és vágyak. Holloway egyik lényegi pontja, hogy ez a tény elkerülhetetlenné teszi a „beleegyezés moralitása” felé fordulást. És ha megtettük ezt a fordulatot, egy jobb és humánusabb módot találunk arra, hogy a jelen társadalom központi kérdésein, erkölcsi dilemmáin gondolkozzunk, fő helyen a szexszel, droggal, abortusszal, eutanáziával és a termékenységgel.

A liberálisabb és engedékenyebb attitűd melletti érvelés során Holloway beveti az „etikai jazz” ötletét, amin azt érti, hogy „játsszunk hallás után”, miközben az egyes dilemmákat kezeljük, amikor azok felmerülnek. Azt állítja, teljesen helyesen, hogy amikor egy eset egyedi körülményeivel teljesen tisztában vagyunk, sokkal valószínűbb, hogy szimpatizálva állunk hozzá, mint ha az immoralitás vélt formáját elleneznénk. Egy jó hasonlattal így írja le nézeteit: „motorozzunk, de tartsuk gondosan karban a fékeket”. Ez összefoglalja azt, amit „középút”-nak is hív: a drogok betiltása kontraproduktív, de a teljes engedélyezés káros lenne; az abortusz nem mindig gyilkosság; a termékenységi kezelést üdvözölni kell, mint segítséget azok számára, akik rászorulnak.

A püspök nézetei közül a homoszexualitással kapcsolatos pozitív hozzáállása a leginkább örömmel fogadott, a legérdekesebb pedig az a nézete, hogy a kortárs nemi erkölcsök nem jelentik a mélyülő immoralitást.

Az első véleményen azért van, mert ő olyan egyházfi, aki azt szeretné, ha a templomok mindenki számára nyitottak lennének, hogy befogadjanak, mintsem elidegenítsenek. Ezzel összhangban gyakran áll ki a melegek és leszbikusok ügyéért az egyházban, és itt is megismétli az érvelést.

A szexszel kapcsolatos nézetei összetettebbek. Azt gondolja, hogy amit a fiatalok „kefélésnek” neveznek - alkalmi, szórakozási célú szex – nem ütközik azzal a meggyőződéssel, amit ugyanezek a fiatalok vallanak, hogy az elkötelezett kapcsolat szexuális hűséget és hosszú távú monogámiát jelent. És úgy gondolja, átvéve a szóhasználatukat, hogy a kefélést nem tiltja a Biblia, amiben ez nemcsak hogy bőséggel előfordul, de olyan formákban is (mint vérfertőzés), amelyek teljesen elvesztették az elfogadottságukat, amelyet Júda és Lót idejében látszottak élvezni. Továbbá a gnoszticizmust vádolja a kereszténység egészségtelen és mélyen ellenséges hozzáállásáért a szexhez, rámutatva, hogy az Újtestamentum nem sokkal toleránsabb ez ügyben, mint az Ótestamentum egyes részei.

Nos, épp ezen az érdekes ponton kerülnek elő problémák a püspök álláspontjában. Ahogy említettük, a könyve valójában egy vita a konzervatív keresztényekkel; a célközönsége a nyáj, amely az ő liberális és a konzervatívok szigorúbb és hagyományos irányvonala között ingadozik. A valóban szekuláris liberálisok erkölcsi kérdésekben semmi eredetit vagy meglepőt nem találnának a püspök álláspontjában, azt magától értetődőnek, humánusnak és a józan ész szerint valónak tartanák. A konzervatívok elleni polémiával Holloway az ő álláspontjuk tartós erejét mutatja be. Azt mondják, hogy az egyház igazságai örök érvényűek, és amikor az van a Szentírásban, hogy „Férfiúval ne hálj úgy, a mint asszonnyal hálnak: útálatosság az”, és hogy a nőknek el kell fedniök fejüket, és csendben maradni a templomban, és engedelmeskedni férjüknek, akkor ezen rendeletek kőbe vésettek: ha megszeged őket, a pokolban végzed. Így Hollowaynak azt kell mondania, hogy a Biblia képletesen értendő, a maga idejének társadalmi viszonyaihoz írták, és általánosságban nincs egyetlen stabil nézőpont, amelyből moralitást lehetne levezetni. Hollowaynak így szabóvá kell lennie, aki a modern időkhöz szabja az egyházat; a könyve a bizonyíték, hogy a vallást gyakorlatilag újra fel kell találni, pusztán abból a felismerésből következően, hogy ha életben akar maradni, a változó körülményekhez kell tudnia szólni.

Továbbá, miközben próbálja megmenteni a szexet a kereszténységtől, Holloway nem tökéletesen őszinte, amikor a gnosztikusokra fogja a dolgot. Szent Pál és az egyházalapító atyák Plátón testet megvető, lélek alá helyező nézeteinek szolgai elfogadásával sokkal több kárt okoztak ez ügyben. A keresztények félelme a szextől és a nők ezzel járó gyűlölete mélyen gyökerezik, majdnem annyira, mint magának az emberi természetnek a szexuális motivációja – és ezért egyre kevésbé releváns az előbbi, amikor az utóbbi egyre inkább felemelkedik a józanész és a tudományos érdeklődés friss levegőjébe.

Forrás.