Írta: Ryan Bell

(A szerkesztő megjegyzése: Ryan Bell amerikai vallásosság és vallásnélküliség témában ír és ad elő. 2014 januárjában Ryan egy éves útba kezdett, hogy felderítse a teizmus határait és az Egyesült Államokbeli ateista szféráját. Tapasztalatairól a www.YearWithoutGod.com c. blogján ír.)

(CNN) 2014 januárja volt és egy malibui strandon ültem, nézve a végtelennek tűnő Csendes-óceánt, amint egyre apadt és dagadt. Nem sokkal azelőtt fogtam bele személyes projektembe, melynek során egy egész életemen át tartó felvetést, Isten létét kérdőjeleztem meg.

Tizenkilenc évig ugyanis hetednapi adventista lelkész voltam. Az előző évben lemondtam lelkészi pozíciómról, de most teljesen visszaléptem a hitemtől. Szívszorító döntés volt, de nem láttam más módot arra, hogy békét és világosságot találjak. Óriási teológiai különbségeket találtam a felekezetemben és az evangélikus kereszténységben úgy általában, többek közt ami a nők elnyomását és az LMBTQ embereket illeti.

Kérdéseket kezdtem feltenni a rossz problémájával, Isten hallgatásával és tétlenségével kapcsolatban. Liberálisabb teológiákat kutattam fel, és rájöttem, ezek csak Isten lassú halálát jelentik. Szembe kellett néznem annak nagyon is valóságos lehetőségével, hogy Isten nem létezik.

Vajon az az igazság, hogy Isten jelen van és részt vesz az életünkben, vagy az, hogy a teljes teológiai állítások hálója, amit eddig fölkaroltam, hamis?

Kicsinek éreztem magam az előttem elterülő nagy és rémisztően közömbös tengerhez képest. Majd hálát kezdtem érezni. „Mi az esélye annak, hogy ezen a strandon üljek most, és ezt a kivételesen szépséges tájat nézzem?” - gondoltam. Ismét szíven ütött, hogy mennyire kicsi a létezésem valószínűsége.

Egy kérdést újra meg újra feltettem magamnak, éspedig, hogy van-e értelme az életemnek Isten nélkül. Míg több tucat keresztény hitvédőt hallottam azt állítani, hogy Isten nélkül nem lehet értelmet találni az életben, a saját tapasztalatom más volt. Az élet és a benne levő lehetőségek iránti tiszteletem nőtt, amikor eltávolodtam a hitemtől.

Az ateistákat gyakran vádolják azzal, hogy nihilisták és abszurdisták. Az abszurdizmus egy olyan felfogás, amely szerint az emberiség erőfeszítései arra, hogy önmagától adott értelmet találjon az életben, végső soron hiábavaló. A nihilizmus még tovább megy és ezáltal egy hangulat vagy egy hozzáállás is lesz belőle, a filozófiai kereten túl. A nihilizmus az mondja, semmi sem számít.

„Ha nincs Isten, akkor az ember és a világegyetem kudarcra ítélt. Mint a halálraítélt fogoly, az elkerülhetetlen kivégzésünket várjuk. Nincs Isten és nincs halhatatlanság. És mi ennek a következménye? Az, hogy az élet abszurd. Azt jelenti, hogy az életünknek nincs végső jelentősége, értéke vagy célja.” - írja William Lane Craig, keresztény apologéta.

De az én tapasztalatom az, hogy Isten hiányának elismerése újra segített nekem arra koncentrálni, hogy mennyire csodálatos és hihetetlen az életem. Ezen felismerés miatt jobban tudom értékelni a szépséget, valamint egyfajta közvetlenséget hozott az életembe. Ahogy egyre inkább megértem, hogy ez az egyetlen élet, amim van, egyre motiváltabb vagyok, hogy fontossá tegyem azt.

A lehető legtöbb boldogságot és örömöt szeretném átélni, miközben segítek másoknak is elérni a saját boldogságukat. Az életem értelmét több forrásból merítem, beleértve a szeretetet, családot, barátságokat, szolgálatot, tanulást és így tovább.

A népszerű keresztény teológia ezzel szemben kevésbé értelmessé teszi az életet azáltal, hogy az érték és a cél összes fogalmát egy olyan jövendőbeli paradicsomhoz köti, ami máshol van, mint ahol mi most vagyunk. Ironikus módon, a keresztény neveltetésem arra tanított meg, hogy végső soron ez az élet nem számít, ami arra teszi hajlamossá az embereket, hogy apatikusabbak legyenek a szenvedéssel kapcsolatban és azt gondolják, hogy a dolgok előbb rosszabbra fordulnak, mielőtt Isten hirtelen megold mindent az utolsó napon.

Idén döbbentem rá, hogy a nihilizmus egy betegség, ami a teizmusból született. Egyeseket arra tanítottak, hogy az értelmet ezen a világon kívül keressék, a földi tapasztalatainkon túl. Amikor találkoznak az élet számos abszurditásával, azt gondolják, hogy ez „nem a leírásnak megfelelő” és egy egzisztenciális elkeseredés kerítheti hatalmába őket.

A problémát nem egy olyan Isten kitalálásával kell megoldani, akibe minden reményünket fektethetjük, hanem őszintén szembe kell néznünk az élettel, és szépséget kell teremtenünk az abszurdból.

Egy kozmikus megmentőtől való függés helyett, aki majd megment mindeket, szabadok vagyunk felismerni, hogy mi magunk vagyunk azok, akire vártunk. Ha nem tesszük a világot egy igazságosabb és lakhatóbb helyé, senki nem fogja megtenni ezt helyettünk! Az életünk számít, mert a döntéseinknek hatása van másokra és a gyerekeink jövőjére.

Az életnek nem kell isteni eredetűnek lennie ahhoz, hogy jelentősége legyen. Bárki, aki látott egy lélegzetelállító naplementét, vagy szerelmes lett egy másik emberbe, az tudja, hogy mi hozzuk létre az értéket az élettapasztalatainkból. Úgy építjük ezt fel, mint bármelyik másik társadalmi narratívát.

A hamis elvárásoktól mentesen szabadok vagyunk, hogy célokat teremtsünk, megosszuk a szeretetünket, és élvezzük a világunk végtelen gyönyörűségét. Mi vagyunk a szerencsések. Semmi szükség arra, hogy a félelemé legyen az utolsó szó.

Forrás:

http://edition.cnn.com/2015/01/08/opinion/bell-god-atheism/index.html