Isten ritkán jó. Ezek a kétes fogalmak a konfliktust, a kegyetlenséget és a szenvedést támogatják a szeretet és a béke helyett.
A cikk eredetileg itt jelent meg.
Írta: Valerie Tarico, Alternet
Az emberiség néhány találmánya jobb lenne, ha soha nem is létezett volna. Hogy párat említsünk: a középkorban használt nyújtó (kínzóeszköz), az atombomba és a méregként használt ólom. A vallások inkább ötleteket és fogalmakat találnak ki, mint technológiákat, de mint minden más kreatív emberi vállalkozás, a jók mellett néhány nagyon rossz dolgot is kitermeltek magukból.
Korábban is felhívtam a figyelmet az emberiség legjobb erkölcsi és spirituális fogalmaira, ez az, ami a közös erkölcsi pontunk. Ezzel ellentétben, íme a néhány legrosszabb! Ez a tizenkét kétes fogalom a konfliktust, a kegyetlenséget és a szenvedést támogatja a szeretet és a béke helyett. Hogy Christopher Hitchens-t idézzük: [a vallásoknak] a szemetesben a helye, mihelyt oda tudjuk őket juttatni.
Kiválasztott nép – A „kiválasztottak” csoportjának fogalma tipikusan a héber Bibliára és annak otromba ötletére utal, miszerint Isten egyes törzseknek egy ún. „ígéret földjét” adott (annak ellenére, hogy azt már mások lakták). A valóságban rengeteg szekta hirdeti ilyen vagy olyan változatát ennek a fogalomnak. Az Újtestamentum a keresztényeket azonosítja kiválasztottként. A kálvinisták „Isten kiválasztottjáról” beszélnek, és azt vallják, hogy ők maguk azon kevesek közé taroznak, akiket az idők kezdete előtt Isten kiválasztott. Jehova tanúi abban hisznek, hogy 144.000 lélek kiváltságos helyet kap majd a másvilágon. Számos kultúrában úgy gondolták, hogy egyes kiváltságos és erős vérvonalak egyenesen az istenektől származnak (mindenki máshoz képest).
A vallásos szekták eredendően törzsi jellegűek és megosztóak, mert egymással versengő és egymást kizáró állításokat tesznek, és olyan áldásokat és jutalmakat ígérnek, amit a többi konkurens szekta nem tud felajánlani. A „banda jelek” mint például a különös frizurák, ruházat, kézjelek és zsargon megkülönböztetik a csoport tagjait a kívülállóktól, és finoman (vagy nem annyira finoman) azt közvetítik mindkettő felé, hogy a bennfentesek eredendően felsőbbrendűek.
Eretnekség – Az eretnekek, kafirok, vagy hitetlenek (hogy egy középkori katolikus kifejezést használjunk) nem csak hogy kívülállók, hanem gyakran nem is ismerik el őket teljesen embernek. A Tórában a kívülállók közül ejtett rabszolgákat nem védik ugyanazok a törvények, mint a zsidó társaikat. Azok, akik nem hisznek istenben korruptak és gyalázatos tetteket követnek el. „Nincs [köztük] egyetlen egy sem, aki jót tenne” mondja a zsoltáríró.
Az iszlám tanítja a dhimmi (nem muszlim állampolgár) fogalmát, valamint külön törvények vannak a vallási kisebbségek elnyomására, úgy, hogy a monoteistákkal jobban bánnak, mint a politeistákkal. A kereszténység összemossa a hitetlen és a gonosztevő fogalmát. Végső soron az eretnekek olyan veszélyt jelentenek, amit áttéréssel, hódítással, elnyomással vagy - a legrosszabb esetben - tömeggyilkossággal lehet ártalmatlanítani.
Szent háború – Ha a háború szent lehet, akkor mindent szabad. A középkori római katolikus egyház két évtizedes kampányt folytatott az eretneknek tartott kathari keresztények ellen Dél-Franciaországban, akik földjeit és tulajdonát azoknak az igaz keresztényeknek ígérte, akik beálltak keresztesnek. A szunnita és síita muszlimok évszázadok óta gyilkolják egymást. A héber szent szövegek egyik csatát a másik után írják le, amiben a háborúistenük, Jahve segíti őket nem csak abban, hogy legyőzzék, hanem hogy ki is irtsák az „Ígéret földjén” élő pásztornépet. Az ISIS jelenlegi felemelkedése ugyanúgy, mint a korábbi szent háborúk feljogosítják a hívőket, hogy időseket és gyerekeket gyilkoljanak, gyümölcsösöket égessenek fel, és szűz lányokat szexrabszolgákká tegyenek – miközben megtartják a morális felsőbbrendűségüket.
Istenkáromlás – Az istenkáromlás az az elképzelés, hogy egyes eszmék sérthetetlenek, őket kritizálni felháborító, és pontosan ez az érzés – a felháborodás – az, amit az istenkáromlás a hívőkben ébreszt. A Biblia szerint az istengyalázókat meg kell ölni, a Korán szerint nem, de az istenkáromlók megölése a saria törvénykezés részévé vált a középkorban.
A gondolat, hogy az istenkáromlást meg kell előzni vagy meg kell bosszulni, több millió halált és rengeteg más szörnyűséget okozott világszerte az évszázadok során. E cikk írásakor Raif Badawi bloggerre még több forduló korbácsolás vár – 1000 korbácsütés, 50-es adagokban – miközben a felesége és a gyerekei Kanadából könyörögnek a nemzetközi közösségnek, hogy tegyen valamit.
A szenvedés dicsőítése – Képzeljük el a szerzetesek titkos társaságát, akik saját magukat korbácsolják. Az első dolog, ami eszünkbe jut talán Dan Brown regénye „A DaVinci kód”, de az ötlet maga nem kitaláció. A kereszténység egyik központi premisszája az „erkölcsös kínzás” – ha eléggé erős és elég sokáig tart – valahogy helyrehozza a gonosz, bűnös viselkedés által tett kárt. A keresztekkel teleszórt világ ezt bizonyítja. A síita muszlimok korbácsokkal és láncokkal ütlegelik magukat az Aashura ünnep során. Ez egy szentesített szenvedés – a Matam –, amely egy Hussein nevű mártír halálának állít emléket. Az önmegtagadás aszketizmus és böjt formájában úgy a keleti, mint a nyugati vallási hagyományok része, nem csak azért, mert a hiány módosult tudatállapotot idéz elő, hanem azért is, mert az emberek azt gondolják, hogy a szenvedés valahogy közelebb visz minket az istenséghez.
Az őseink egy olyan világban éltek ahol a fájdalom elkerülhetetlen volt, és nem nagyon volt hatalmuk felette. Egy aszpirin vagy egy melegítőpárna csoda lett volna a Biblia, Korán vagy a Gíta íróinak szemében. Az irányíthatatlan szenvedéssel szembesülve a legjobb tanács, amit a vallások adni tudtak az volt, hogy az embernek meg kell tanulnia értelmet találni benne. A gond persze az, hogy a szenvedés dicsőítése – azaz lelki jóvá való kinevezése – hajlamosabbá tette az embereket, hogy fájdalmat okozzanak nemcsak önmaguknak és ellenségeiknek, hanem a védetleneknek is, többek közt a betegeknek vagy haldoklóknak (mint Teréz Anya és az amerikai püspökök estében), és a gyermekeknek (mint a gyerekverő Pátriárkatus mozgalomban).
A nemi szervek megcsonkítása – Mióta csak tudjuk a primitív népeknél a sebzés és más testmódosítások jelezték a törzshöz való tartozást. De a nemi szervek megcsonkítása – úgymond - további előnyöket jelentett az őseinknek. A judaizmusban a csecsemők körülmetélése a törzshöz való tartozást jelenti, de az áttérő felnőttek odaadását is próbára teszi. Egy bibliai történetben egy törzsfőnök beleegyezik, hogy áttér és a teljes klánját aláveti a folyamatnak, annak érdekében, hogy békét kössenek. (Miközben a férfiak cselekvőképtelenek, az izraeliták lemészárolják az egész várost.)
Az iszlámban a körülmetélés a felnőttkorba való belépést jelzi, ez egy erőteljes klubba való beavatási rítus. Ezzel szemben, egyes muzulmán kultúrákban a női klitorisz és szeméremajkak lemetszése és leégetése a női alávetettséget hivatott rituálisan megalapozni azáltal, hogy csökkenti a szexuális izgalmat és az önállóságot. Évente kétmillióra becsülik a számát azoknak a lányoknak, akiken végrehajtják az eljárást, aminek következményei vérzés, fertőzés, fájdalmas vizelés és halál is lehetnek.
Véráldozat – A vallás legrosszabb ötleteinek sorában ez az egyetlen, ami úgy tűnik, kihalófélben van. Csak egyes hinduk (a Gadimai fesztivál alatt) és egyes muszlimok (az Eid al Adha, az áldozat lakomája során) mészárolnak le továbbra is nagy számban áldozati állatokat. A hindu szent iratok, a Gíta és a Puránák tiltják a rituális áldozatot és a legtöbb hindu ma már tartózkodik a hasonló szokásoktól az ahimsza elve alapján, de a népi vallásokban ez még mindig megtalálható.
Amikor őseink emberek és állatok torkát elvágták, vagy kivágták a szívüket és az elégetett áldozat füstjét az ég felé küldték talán azt hitték, hogy szó szerint etetik a természetfeletti lényeket. Idővel a legtöbb vallásban az indoklás megváltozott – az isteneknek nem annyira etetésre, hanem imádatra és odaadásra van szüksége. A gyermek-áldozat maradványai a Bibliában (igen, ott van benne) tipikusan ezt a célt szolgálja. A véráldozatra fektetett állandó hangsúly, ami a kereszténységben van – a gondolat, hogy Jézus a végső szeplőtlen áldozati bárány, akit az emberi bűn vezekléséért feláldoztak – remélhetőleg az utolsó megtestesülése az emberek véráldozattal kapcsolatos igézetének.
Pokol – Akár a kereszténységről, az iszlámról vagy a buddhizmusról legyen szó, a másvilág tele van démonokkal, szörnyekkel és örökös kínzással, ami a legsúlyosabb szenvedés volt, amit a vaskori elmék el tudtak képzelni és leírni. Talán azért találták ki, hogy kielégítsék az emberi igazságszolgáltatásért érzett vágyat, a pokol fogalma hamar olyan eszközzé vált, amivel a helyes viselkedést és a hitet kikényszerítették.
A legtöbb buddhista a poklot metaforának tartja, egy utazásnak a saját belső gonoszságunkba, de a kínzást végző szörnyek és a pokol szintjei eléggé egyértelműek. Hasonlóképpen sok muzulmán és keresztény sietve biztosít arról, hogy a pokol egy valós hely, telis-tele tűzzel és a hitetlenek szenvedésével. Egyes keresztények egyenesen azt állítják, hogy az elkárhozottak a Föld középpontjából hallatszó sikolyait hallgatni egyike lesz a paradicsom élvezeteinek.
Karma – A pokolhoz hasonlóan a karma fogalma egy önző ösztönző a jó viselkedésre. Később visszakapod – de óriási áron. Másodsorban pedig a karma szentesíti az áldozat hibáztatásának általánosan elterjedt emberi gyakorlatát. Ha az, amit teszel visszaér hozzád, akkor a nyomorék gyerek, vagy a rákos beteg, vagy az érinthetetlen szegény (vagy az éhes nyuszi vagy a megtépázott kutya) biztosan tett valamit, vagy ebben, vagy pedig egy előző életében, amiért ilyen helyzetbe került.
Örök élet – A fáradt és tisztátlan őseinknek egy ékkövekkel kirakott falú és aranyozott utcákkal teli, a halhatatlanság forrásával és az angyali kórussal (vagy a szüzekkel való szex lehetőségével) ellátott másvilág hamisíthatatlan boldogságnak tűnhetett. De nem kell sokáig elemezni, hogy nyilvánvaló legyen, az örökös paradicsom pokollá változna, ha egy végtelen, soha nem változó nap ismétlődne (mert hogyan is változhatna meg bármi, ha minden tökéletes).
A valódi ok, amiért az örök élet annyira rossz találmány azonban az, hogy mennyire lekicsinyíti és lealacsonyítja a földi létet. Ha a tekintetünket az ég felé fordítjuk, nem látjuk a lábunk alatt heverő szépséget. Az odaadó hívők a lelki energiájukat az elkövetkező életbe fektetik, ahelyett, hogy az egyetlen vad és drága életet, amit kaptunk értékelnék, és jobb irányba terelnék.
A női termékenység férfiak általi tulajdonlása – A nők tenyészkancaként és a gyermekek tulajdonként való kezelése nem a vallással kezdődött, de a gondolat, hogy a nőket erre a célra teremtették, és hogy ha egy nő gyermekszülés közben hal meg akkor „ez volt a léte célja”, mindenképpen a vallásból ered. A hagyományos vallások a maguk módján mind azt állítják, hogy a férfiaknak istenadta joga van, a nőket házasságra adják, elvigyék őket a háborúk alatt, kizárják őket a mennyből, és megöljék őket, ha a gyermekeik származása nem ellenőrizhető. Innen ered a katolicizmus mániákus megszállottsága, ami Mária és a többi női szent szüzességét illeti.
Ahogy közeledünk a bolygónk életfenntartó rendszerének határához és disztópiával nézünk farkasszemet, a nők tenyészállatként és a gyermekek tulajdonként való kezelése egyre drágább dolog lesz. Tudjuk, hogy az erőforrások hiánya konfliktusok forrása, és az iható víz, illetve a termőföld iránti kereslet egyre inkább nő, ahogy mindkét erőforrás fogy. És mégis a pápa, aki azt állítja, hogy törődik a legszegényebbekkel, a fogamzásgátlás ellen oktatja ki őket, míg a muzulmán vezetők betiltják a vazektómiát azért, hogy túlszaporodják az ellenségeiket.
Könyvimádat – Az írástudás előtti emberek a legjobb tudásukat az istenekről szájhagyomány útján adták tovább utódaiknak, és kőből vagy fából készült bálványokat készítettek. A fogalmuk arról, mi jó és mi igaz, és hogyan kell egymással erényes módon együtt élni szabadon fejlődhetett, ahogy a kultúra és a technológia fejlődött. De az írott szó feltalálása változtatott ezen. Ahogy a vaskori őseink leírták és összegyűjtötték a gondolataikat szent szövegekbe, ezek a szövegek statikussá tették az istenekről alkotott tudásukat. A judaizmus, a kereszténység és az iszlám szent szövegei tiltják a bálványimádást, de idővel maguk a szövegek váltak bálványokká és sok kortárs hívő gyakorlatilag – és lényegében – könyvimádatot folytat.
„Mivel az iszlám hit tökéletes, nem enged teret a vallásban az újításoknak” - magyarázza a hitét egy fiatal muzulmán az interneten. A kijelentése egy naiv információhiányról ad tanúbizonyságot, ami a saját dogmáinak eredetét illeti. De ezen túl szépen összefoglalja a kihívást, amivel minden vallásnak szembe kell néznie a jövőt illetően. Képzeljünk el egy fizikust, aki azt mondja: „Mivel a fizikáról való tudásunk tökéletes, nincs hely benne az újításnak”.
A hívők, akik azt gondolják, hogy a hitük tökéletes nem csak naivak, vagy rosszul értesültek, hanem megálltak a fejlődésben, és a nagy világvallások esetében a vaskorban vannak leragadva, egy olyan korban, amikor az erőszak, a rabszolgaság, elkeseredettség és a korai halál uralkodott.
Ironikus módon a mentalitás, amiről a szent könyvek árulkodnak volt a mozgatója azoknak, akik feljegyezték ezeket. A Biblia, Korán és a Gíta szerzői felülvizsgálták a hagyományukat és azt hagyták ránk, ami szerintük a legjobb megfogalmazása annak, mi a jó és a rossz. Becsülhetjük az őseink által megtett spirituális utat, vagy megbecsülhetjük a válaszaikat, de mindkettőt egyszerre nem tehetjük.
A vallásos apologéták gyakran megpróbálják tagadni, minimalizálni vagy kimagyarázni a szent könyvek történelmi bűneit. „Nem valódi rabszolgaság volt.”, „Az csak az Ótestamentum.”, „Nem úgy értette.”, „Meg kell értened mennyire rosszak voltak az ellenségei.”, „Azok, akik Isten nevében rossz dolgokat követtek el nem voltak valódi [keresztények/zsidók/muszlimok].” Az ilyen közhelyek lehet, hogy megnyugtatóak, de a problémák tagadása nem oldja meg őket. Épp ellenkezőleg. A változás az önelemzésből és a megértésből ered, a hajlandóságból arra, hogy elismerjük a saját hibáinkat, miközben felkaroljuk az erősségeinket és a fejlődési potenciálunkat is.
Egy emberekkel hemzsegő világban, ahol egyeseknek csőbombáik, gépfegyvereik és nukleáris fegyvereik, valamint drónjaik vannak, nincs szükségünk a vallásos patthelyzet védelmezőire. Valódi reformokra van szükségünk, amelyek olyan radikálisak, mint a tizenhatodik századiak, csak sokkal-sokkal szélesebb körűek. Csak azáltal tudjuk a vallások legjobb részeit felkarolni, ha elismerjük a legrosszabb részeit.
Valerie Tarico pszichológus és író, Seattle-ben, Washington államban él, és a Wisdom Commons alapítója. Könyvei: „A kételyben bízva: Egy volt evangéliumi keresztény új fényben néz a régi hitére”, és „Deas és más képzelgések”. További cikkeit az Awaypoint.Wordpress.com címen lehet olvasni.
