Mit mondtam a kilencéves lányomnak, amikor végre megkérdezte.
“Honnan tudjuk, hogy nincs Isten?” Kérdezte a gyerekeim közül a legfiatalabb, jelenleg kilencéves lányom, miközben a matekháziját csinálta a konyhában, és valószínűleg hallotta az apját és engem beszélgetni. Haboztam. Annak ellenére, hogy több mint egy évtizede ateistaként nevelem a gyerekeimet, a kérdés meglepett.
Az elsőszülöttem, Noah, soha nem kérdezett meg engem a „Legfelsőbb Lény” témakörről. Őt jobban érdekelte a zsidósága. És ha Isten képzeletbeli? – attól még lehet bar mitzvája, ugye?
Az öccse szintén elfogadta, hogy Isten egy kitalált személy, de a mennyországgal kapcsolatban keményen megdolgoztatott. Hatévesen a halandóságon tűnődve azon erősködött, hogy igenis létezhet másvilág. “Valójában nem tudjuk, mi történik, miután meghalsz, nem?” mondta. “Elvégre nem tudsz beszélni valakivel, aki már meghalt. Lehet, hogy van mennyország.” Mégis, függetlenül attól, hogy Jesse milyen megoldást fogadott el ideiglenesen – izé, a reinkarnációt? – ennek Isten soha nem volt része.
A fiúk most tizennégy és tizenkét évesek. Félénken rám pillanatnak a fogadalom “Isten alatt” részénél. A nagyszüleik Széderje alatt a lángoló csipkebokorról szóló részeket inkább színészekhez hasonlóan túlhangsúlyozzák, nem mint hívők olvassák. Kész és kész.
Lena kilenc. Nem aggódik a halál miatt és nem érdekli őt a zsidósága. Csak azt szeretné tudni, hogy hogyan működik a világ. Mindent megkérdez: meddig élnek a csirkék, és mi az a biztosítás, és hogy emlékszel azokra a helyekre, ahol autóval voltál, és hogyan maszturbálnak a lányok?
Ezeket mind megválaszoltam. Az Isten kérdés viszonylag könnyű kellene legyen. Ez egy olyan kérdés, amit az ateistáktól rendszeresen megkérdeznek, főként olyanok, akik szerint a puhább “agnosztikus” kifejezést kellene használjuk, akik jóban vannak a kétellyel, de gyanakodnak a bizonyosságra.
Nekik azt mondanám, hogy minden bizonyíték arra utal, hogy Isten egy népszerű és hasznos fikció, és nincs bizonyíték arra, hogy valóban létezik.
És hol van a bizonyíték, hogy nem létezik? Ez volt az, amire Lena választ akart kapni. És ez az, ami miatt sokan az agnosztikus kategóriában maradnak, és (érthető módon) sok szülőt – még azokat is, akik hajlandóak ateistának nevezni magukat – óvatossá tesz a gyermekeik előtt tett kétséget kizáró kijelentésekkel szemben.
Az a kevés könyv, ami az ateista szülőknek ad tanácsot, arra figyelmeztet minket, hogy ne legyünk kategorikusak. Azt javasolják, hogy hagyjuk a gyerekeinket önmaguktól eldönteni, hogy miben hisznek és miben nem. Ez teljesen ésszerűen hangzik. Mint nyitott gondolkodású, művelt embereknek, hagynunk kellene, hogy a gyerekeink maguk döntsék el a kérdést, nem?
Ránéztem a negyedikes lányomra, aki félredöntött fejjel, a ceruzáját a vegyes törtszámos feladat felett tartva várta a választ. Önállóan kellene ezt eldöntenie? Nekem senki sem mondta, hogy Isten nem létezik. Reformzsidóként és könyvmolyként nőttem fel. A bor felett péntekenként héberül elmondott áldásokat technikailag talán egy tényleges lényhez intéztük. De amikor Istenről beszéltünk, úgy beszéltünk róla, mint egy érdekes irodalmi figuráról, nem pedig egy valódi tényezőről az életünkben.
Tehát nincs emlékem arról, hogy valaha hittem volna Istenben, még a bat mitzvámon sem. A zsidó esküvőmön szorgalmasan kerültük isten nevének az említését. De egészen a gyerekeim születéséig nem ismertem fel, hogy ki kell mondanom: Isten egy teljes mértékben képzeletbeli lény, amely egy emberi szükségletre adott válaszként jött létre.
Ez elég volt a fiaimnak, és feltételeztem, hogy elég lesz Lenának is. De tévedtem. Ő többet akart. És a szülőjeként az volt az ünnepélyes feladatom, hogy megadjam neki az információt, amit ahhoz kért, hogy megérthesse a világot.
Ezért még csak nem is gondoltam arra, hogy megengedjem Lenának, hogy maga döntse el, hogy léteznek-e vámpírok (annak ellenére, hogy nincs bizonyíték az ellenkezőjére), vagy tündérek, vagy koboldok, vagy az Olümposz lakói – noha egykor sokan azt hitték, a görög istenek valódiak. A tündérek és Arész varázslatos, láthatatlan lények, akiknek a nemlétét nem lehet bizonyítani. Attól, hogy mi ateisták már elértük a - rengetegnek számító - 3%-os népességarányt, ez még mindig a hívők világa.
Egy olyan kultúrában élünk, ahol legalább 74%-unk hisz egy személyes istenben, több mint 40%-unk azt hiszi, hogy Isten teremtette a Földet 10.000 évvel ezelőtt, a naptárat egy istenség születésének a pillanatától számoljuk (és a hónapok más, régi istenek után vannak elnevezve), a pénzünkön az áll “Istenben bízunk”, a tanúk a Bibliára esküdnek, és a fontos politikai beszédek azzal végződnek, hogy “Isten áldja meg Amerikát”.
Ebben a kontextusban még nekem is nehéz észben tartani, hogy mindez csak kitaláció.
Amikor így érzek, a görög istenek hasznos helyesbítők, emlékeztetnek arra, hogy csupán az, hogy egy hitrendszer általános elterjedt, még nem jelenti azt, hogy igaz is. Valaha az emberek a görög isteneknek emeltek templomokat, és az ateizmus halálos bűn volt. És még akkor is képes volt egy bátor anya azt suttogni a gyerekeinek “Athéné egy jó elképzelés, de hidd el nekem, csak kitaláció”.
Végy egy mély lélegzetet, mondtam magamnak, lépj ki a hívő világból egy pillanatra, és mond el a gyerekednek az igazat. Hogy honnan tudjuk, Lena? Onnan, ahonnan azt tudjuk, hogy nincsenek tündérek. Az egyetlen bizonyíték mellette emberi eredetű, és a mögötte rejlő elgondolások mind vágyvezéreltek. Onnan tudjuk, hogy nyitottak vagyunk a bizonyítékokra, és eddig egyetlennel sem találkoztunk. Onnan tudjuk, hogy...
De erre már visszafordult, hogy kibogozza a törteket.
Kész. Legalábbis egyelőre.
Kate Cohen
